Szergej bácsi — gázkamrától a fehér kesztyűig

1917 és 1991 között a teljhatalmat megtestesítő KGB-székház felkeresése miatt nem kaptunk hajba a feleségemmel. Sokat vártunk tőle, alig valamit kaptunk cserébe. A felújított szürke épület pár szobája a kiállítótér. Dokumentumok és fotók a falon. Kihangosított monitoron – feltételezhetően – egy kárvallott beszélt az emlékeiről. Két fénykép érdemel említést. Az egyiken egy brutálisan megvert hölgy arca, szeme alatt monoklival. A másikon szoba, aljából nyitott végű csövek merednek felfelé, a plafonon elszívó berendezés kürtője, a földön meztelen emberek holtteste. Hogy Sztálin vagy Brezsnyev főtitkárelvtárs idejében készülhettek-e a fotók, nem tudom. De hogy a belvárosból a 21-es busszal hosszas utazást követően elérhető a Motor múzeum, és ott többek között megnézhető a két politikus személyi használatú gépkocsija is, az száz százalék.

A zöld növénytengerben a lakótelep tartozéka a modern és külsőleg látványos múzeum, amelyet az autókat kevésbé kedvelők se hagyjanak ki. Nekem már a pénztárnál leesett az állam. Nem azért, mert a látássérültnek és kísérőjének itt is ingyenes a kulturálódás – Lettországban borsosára van a múzeumi belépőjegyeknek –, hanem azért, mert kaptunk egy-egy eldobható fehér szövetkesztyűt. A többi látogató nem. Csak később jöttem rá, hogy a kiállított tárgyak kézzel megismerését szolgálja. Hamar ráéreztem, hogy az autók ugyanabból a fémből készültek, és az üléseket borító erős bőr is egyazon alapanyagból származik. Ebből arra következtettem, hogy az eredeti tervek alapján újra legyártották az autókat, emiatt egyik járgányban sem lehetett motor. A kerekek is vadonatújak. Feleségem, mint egy fiúgyerek, olyan lelkesen szaladozott egyik csodától a másikig. Az 1920-as évekből származó klasszikus Ford T-modell (maximum harmincöttel gurult), és az 1930-as évekből való fehér színű, kétüléses Mercedes (százöttel robogott) dobogtatta meg legjobban a szívét. Hosszas lamentálást követően az első mellé tette le a voksát. Másoknak más vált kedvencévé. 1949-ben hat méter hosszú, 6005 köbcentiméteres, száznegyvennel robogó ZIS típusú limuzin állt Sztálin rendelkezésére. Hozzá képest Brezsnyev elvtárs már-már nyugati elhajlónak számított az 1962-es Rolls-Royce használatával. Hogy a jármű százkilencvenes végsebessége közre játszhatott-e a luxusautó elejének ripityára törésében, vagy oka simán a vodka nyakló nélküli vedelésében rejlik, teljesen mindegy. Mindkét járgányban a sofőrülésben maszkírozott bábú alakjában a megnevezett elvtársak láthatók. Évszám tekintetében az utolsók egyike az 1980-as évek nyugat-német kapszulaautója, mely emlékezetem szerint háromszázhatvannal téphetett. A felső két szint után irány az alagsor, a teherautók és a buszok kiállítótere. Az egyik fapados busz ajtaja tárva-nyitva. Nosza, rajta. Monitor segítségével az utazás kép- és hangélményét megteremtették a szervezők. Az út mellett szurtos gyerekek kiabáltak, itt-ott kacsák tipegtek, pótkocsit vontató traktor pöfögött. A Lenin-díjat mégis az oldalkocsis motorjával közlekedő Szergej bácsi vihette el, akinek kétkerekűjének kipufogója olyan füstfelhőt hagyott maga után, hogy napokig megbénította a település közúti forgalmát — nevettében hasát fogta Kati. Szót érdemel a modern kiállású múzeum belső tere. Koromfekete falak, pontszerű fényt adó világítótestek, amelyek fénye megcsillan a kiállított autók magasfényű lemezborításán. A szem, a látvány és a fotózás szempontjából nem szerencsés. Ablak hiányában teljesen száraz a levegő. A járműveken megülő porról a múzeumlátogatás elején kezemre felhúzott fehér színű kesztyű sokat mesélhetne.