SZÉP AZ ÉLET, HA ÉLNI TUDSZ VELE!

Dunavecki Leona (21 éves)

– Elsőéves egyetemista vagyok. Nagyon jó családi körülmények között nőttem fel, sok szeretetet kaptam. Régebben jobban láttam, akkor csak gyengénlátónak számítottam, ma már inkább nemlátónak. Születésemtől fogva magas a szemnyomásom, de mindig láttam annyit, hogy egyedül meg tudjak mindent csinálni magam körül. Debrecenben jártam a gyengénlátók sulijába, ahol flottul mentek a dolgok. Kilencéves koromban meghalt az anyukám, apukám meg lemondott rólam. A nagymamámhoz kerültem, de tizennégy éves koromban ő is meghalt.

Tizenhárom éves koromban levált a retinám. A nagynénim felügyelete alatt voltam, amikor bekerültem egy miskolci gimnáziumba, és az itt eltöltött négy év alatt fokozatosan, de erőteljesen romlani kezdett a látásom. Szegény nagynéném nem tudta, hogyan kell bánni egy rosszul látóval. Egyrészt azt mondta, hogy csináljak meg mindent, másrészt pedig megtiltotta. Nem engedett el sehova, annyira féltett, hogy szinte bezárt maga mellé. Úgy éreztem magam, mint vitrinben a giccs, csak áll és porosodik. A gimnázium elvégzése után másfél évig otthon voltam, mert azt mondta a nagynénim, hogy minek tanulnál tovább, a diplomások is seprik az utcát. Vakon meg azután semmi értelme. Másrészt meg azzal jött, hogy mennyire szeretné, ha szép lenne a jövőm. E “jótékony” együttlét alatt sikerült megtudnom, hogy létezik a VERCS, ahová 1997 októberében kerültem fel. Csaknem kilenc hónapot töltöttem itt, ahol teljesen más életszemléletet láttam. Megtapasztalhattam, hogy milyen sokan tanulnak felsőfokú tanintézményekben, hogyan tanítanak meg mindenkit az önálló közlekedésre, és megismertem a számítástechnikát, ami ma már szinte nélkülözhetetlen a számunkra. Eljártunk korcsolyázni, nem voltam bezárva, magyarán elkezdtem élni a magam életét. Nagyon élveztem, hogy vakon is lehet élni!

Azután 1998 februárjában eljött az az idő, amikor a nagynénikémnek nemet mondtam. Teljesen magamra maradtam, önálló lettem. Megszűnt a függőségem, nem hallom már többet, hogy örüljek annak, hogy befogadott, és hogy gondoskodik rólam. Addig ugyanis állandóan hallgatnom kellett a felhánytorgatásait. Ha akarok, sem tudtam volna megfelelni neki, mert ő maga sem tudta igazából, hogy mit akar. A VERCS-en mondták, hogy ne másnak, hanem magamnak akarjak megfelelni. Tűzzek ki célokat magam elé, és valósítsam meg. Jelentkeztem az ELTE szociológia szakára, fel is vettek. A félévi vizsgáim felét már megcsináltam, eddig ötösöket kaptam. Az egyetemen nagyon tetszett, amikor azt mondták, hogy vak még nem járt ide, de próbáljuk meg!

A látásom romlása okán kezdtem el gondolkodni a látók és a nemlátók viszonyán. Miért vannak az emberekben előítéletek, miért alakulnak ki, és milyen társadalmi folyamatok vannak e mögött? A szociológiát pontosan nekem találták ki. Olyan ez, mintha rám szabták volna, hiszen benne élek a teljes valómmal! A későbbiekben szeretném ezt az ügyet szolgálni. Diplomával talán többet tudok csinálni. Szakmailag finomítani lehet azt a tudást és tapasztalást, amit az ember mindennap megél mint nemlátó. Szívesen lennék az ügyünk szószólója, mert talán sokszor mi sem tudjuk azt, hogy mi a bajunk vagy hogy mit akarunk. Sokunknak szüksége lehet arra, hogy egyáltalán megértse a saját helyzetét, és hogy el tudjon igazodni, mire van vagy nincs lehetősége. Az egyik véglet az, hogy olyanok vagyunk, mint a látók, csak bizonyítsuk be. A másik meg a teljes feladása mindennek, ebből alakul ki a depresszió. Szerintem a középutat kell eltalálni: amennyi segítség kell, azt tudni kell elfogadni, amire meg nincs szükség, azzal nem kell élni. Szerintem jó lenne, ha minden nagyobb városban lenne a vakoknak egy önismereti csoportjuk, ami segíthetne belülről megtalálni önmagunkat. Mindegyikünknek meg kell keresnünk azt az életformát, amelyben mint nemlátó emberek maximálisat tudunk nyújtani, önmagunkhoz és a helyzetünkhöz képest. Nem kell megváltania senkinek sem a világot. A mi céljainkat nagyon meghatározhatja az, hogy milyen környezetben, milyen hatások közepette növünk fel. Míg én otthon ültem a “vitrinben”, mások arra törekedtek, hogy megvalósítsák önmagukat. A talpraesett, életrevaló embert, bármilyen hátrányos a megjelenése, egy idő után már nem fogja sajnálni senki.

Mostanában éppen azon töprengek, mennyit számít az, hogy mi hogyan gondolkodunk saját magunkról, és ezt hogyan vetítjük ki a látókra. Nekem például régen bemagyarázták, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és a végén tényleg kezdtem szerencsétlen lenni. Itt fent mutatták meg nekem a többiek, hogy akarással – és persze emberi segítséggel – akár csodákra is képes lehet az, akinek van elképzelése, akarata meg olykor szerencséje. Erre az egyetemre sokan csak azért járnak, mert nem vették fel őket máshová. Többségük nem is foglalkozik gyakorlati problémákkal, ehelyett csak nagy eszmefuttatások vannak. Inkább azok gondolkodnak el a mi helyzetünkön, akik gyógypedagógusnak tanulnak, vagy szociális munkásnak. Én nemcsak nagyban gondolkodom, hanem a valóságot próbálom tetten érni. Mitől tudomány a tudomány? Gyakorlat kell hozzá, az egészen biztos.

Van egy-két évfolyamtársam, aki segítőkész, akár a gyakorlatban, akár az elméletben, de sokan csak érdekességnek tekintenek engem. A kíváncsiság teljesen normális dolog a vaksággal szemben, de az már érdekes, hogy magára az emberre már nem vonatkozik az érdeklődés. A kíváncsiság kielégülése után elmúlik az érdeklődésük. Egyrészt akadály az, hogy nem látok, mert nem tudok odamenni az emberekhez, és nem is nagyon merek. A tanulásban az a nehéz, hogy mivel rengeteg az olvasnivaló, felolvasókat kell szerezni, akik magnókazettára olvassák fel azt az anyagot, ami kell a vizsgákhoz. Szerencsémre a következő félévre már megvannak az önként jelentkezők. Ezek között van egy-két gimnáziumi tanárom, barátok és ismerősök.

Lelkileg én másként fogom fel a dolgot, amihez semmi köze sincs annak, hogy nem látok. Mindig adok magamnak időt a pihenésre, ha tanulnom kéne, akkor tanulok, ha el kell mennem valahová, akkor meg elmegyek. Hiszek Istenben, és mindig megkérdezem Tőle, hogy mit csináljak. Nem vagyok tanuláscentrikus, hanem a tanulást az életem egyik részének tekintem. A sok-sok rész teszi ki az egészet. Van, aki a tanulásával akar bizonyítani. Én senkinek semmit nem akarok bebizonyítani, csak szeretném jól megtanulni a szakmát. Persze örülök a jó eredményeknek, és bennem van, hogy mit tehetek másokért és Istenért.

Gyerekkoromban vallásos nevelést kaptam az anyukámtól, és később találkoztam Istennel. Az egész kapcsolatban van a vaksággal. Egyszer, amikor már katolikus gimnáziumba jártam, rossz napom volt. Menzára mentem ebédelni, és nem volt, aki átkísérjen, ami addig még nem fordult elő. Mindenki kibújt a segítés alól, ezért éhesen maradtam. Délután evangelizációra mentünk egy templomba, ahová francia apácák jöttek. Ők tanúbizonyságot tettek arról, hogy mit tett velük Isten. Elmondtak egy-két bibliai igét, megérintett az egész, és amikor kijöttem a templomból, éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Akkor még nem tudtam, hogy mi. Ekkor kezdődött el Vele a személyes kapcsolatom, aminek nagyon örülök. Mindent meg tudok Vele beszélni. Bátorságot adott, hogy ki merjek menni az utcára, és jobban el tudtam fogadni ezt az állapotot, amivel együtt kell élnem. Reménykedem abban, hogy nem fogok teljesen megvakulni, bár az orvosok nem sok jót ígérnek. Tudom viszont, hogy nekem jó, mert Ő velem van. Olyan békességet ad, amelyben könnyű tanulnom bármit is. Sokkal több értelme van így az életemnek, mintha magamban vegetálnék. Személyes megváltóként fogom fel, egy olyan személynek, aki mindig velem van, és akitől mindennap kapok erőt. Személytelen ideálhoz az ember nem beszél, arról csak úgy elmélkedik. Mivel személyes Isten-képem van, tudok Vele beszélgetni, mert befogadtam a szívembe. Magamban nem szoktam beszélni, csak Vele, ha imádkozom hozzá. Így élem meg!

Visszatérve a tanulásra, az is örömöt szerez, hogy újabb és újabb támpontokat kapok, ami alapján még komplettebben tudok elmélyülni a világunkban. Érzem, hogy még precízebbé válik a gondolkodásom, lényegében egyre inkább erősödik. A látóköröm is szélesedik, és ezzel egy időben színesebbé válik. A félévi vizsgák eddigi sikerei nagyon jót tesznek nekem, mert további erőt kapok a tanuláshoz. A visszahúzódásom inkább személyes eredetű, a nemlátásomon alapul. Ha már megismertem valakit, azzal szemben nyitottabb vagyok, és az érzéseimet is ki merem fejezni. Ha ismeretlen közegben mozgok, inkább beburkolózom, és elvagyok magammal, ezzel meg is elégszem. Ha nemlátó az illető, talán merészebb vagyok, de ilyenkor is jobb, ha nem nekem kell nyitnom. Előfordul az is, hogy belső késztetést érzek, de akkor felmerül a kérdés, hogy mit mondjak. Kéne egy kis önbizalom, és valószínűleg a kamaszkorom neveltetése is benne van a mostani helyzetemben. Az egyetemen is odamennék a többiekhez, de a botorkálásomat “égőnek” érzem. Mindezt idővel fel kell dolgoznom, és akkor már sínen leszek.

Abban a korban vagyok, amikor az érzelmek jelentősége a legerősebb. Nagyon lényegesnek tartom azt, hogy egy fiú mennyire figyelmes velem szemben. Az ember, amikor szerelmes, nem gondol bele abba, hogy a másik lát vagy sem. Olyankor nem jelenik meg akadályként a nemlátás ténye. Volt egy látó barátom, de miután vége lett a kapcsolatunknak, elgondolkodtam azon, hogy teljesen más világot élt, mint én. Egy lány szerintem csak egész finom jelzéseket tehet az ügy érdekében, az igazi kezdeményezés a férfi feladata. A társkeresésbe sem bonyolódom bele elvi szinten, hagyom, hogy az élet kialakítsa a maga útját.

Tavaly nagyon szerelmes lettem egy vak fiúba. Temperamentumos, úgy nevelték, hogy ne a szokásos életet élje, nagyon önálló és életrevaló. Én meg pont akkor kerültem ki a családi inkubátorból, tele voltam kisebbségi érzéssel. Igazi példaképem lett, nemegyszer felugrottunk a vonatra, és lementünk a Velencei-tóra, vagy meglátogattuk az apukámat, akit több mint tíz éve nem láttam. Olyan dolgok történtek az életemben, amikre nem számítottam, és ez is hitet adott a megváltozás lehetőségéhez. Kilenc hónap után egy kicsit bizonytalanná vált a kapcsolatunk, de ne gondolja senki, hogy ehhez a kilences számnak bármilyen köze is lenne. Ha nincs meg az a “valami”, akkor maga a nemlátás ténye sem lehet összetartó erő. Nem tudok könnyen feladni dolgokat, de ha el akar menni a másik, akkor el kell engedni. Nem félek, mert tudom, hogy Isten nem akarja, hogy egyedül maradjak. Igaz, árva vagyok, és nem is látok, de azért teljes családi életet szeretnék élni. Ha valakinek kell a szeretetem, és el is tudja fogadni, akkor sikerülni fog, persze a kölcsönösség alapján. A mostani helyzetemben sem vagyok elkeseredett, nem ér annyit az egész. A dolgok nem kívülről, hanem belülről jönnek, és szerintem ez a lényeg. Ha ez a harmónia megvan, akkor nincs baj!

Itt, a VERCS-en megtanítanak az önálló életvitel minden fontosabb elemére. Főzni, mosni, vasalni, takarítani, varrni, szőni, pontírást használni, na meg persze közlekedni. Minden nemlátó ember számára a legalapvetőbb dolog a minél nagyobb önállóság, ami által csökkenni fog a rászorultsága a többi emberre. Önállóság nélkül élőhalott lehet az ember! Bár itt is tanítottak főzni, de Ildikó, aki szintén rosszul látott, elvitt hozzájuk, mert mint ötvenéves háziasszonynak megvolt a gyakorlati tapasztalata a konyhában. Rengeteget tanultam tőle, jól vissza tudja adni, hogy számunkra mi a praktikus. Húszévesen erre a tudásra is szükségem van.

Sokan mondják ismeretlenül, hogy: – Te vak vagy. – Van egy olyan újság, hogy a Vakok Világa. Érzelmileg nekem ez elég nyersnek tűnik, mennyivel másképp hangzana a “nemlátó” titulus. Akik ebben a helyzetben vannak, azok inkább azt mondják: nem látok. Minden helyzethez emberséggel kell hozzáállni, ez a nyitja az egésznek.

Minden életkoromnak megvolt a maga barátnője. A gimiben Betti, aki teljesen jól látó volt, vele olyanok voltunk, mintha testvérek lettünk volna. A mostani barátnőmet egy gyülekezetben ismertem meg, azután meg sokat beszélgettünk. Több embert ismertem meg a VERCS-en keresztül is, nagyon jó ez a közösség, még ha változnak is időnként a “tanulók”. Mindig van, akivel el tudok beszélgetni, és ráadásul még kíváncsiak is vagyunk egymásra, ami önmagunk alakulásának a szempontjából mindegyikünknek fontos. Ha valahonnan elmegy az ember, óhatatlanul leépülnek a kapcsolatok, ez nem jó, de talán törvényszerű. Szép emlékekként maradnak meg, azzal a reménnyel, hogy azért számíthatunk egymásra. Ki a barát, akivel nap mint nap együtt lehet az ember, vagy akihez évente egyszer elmegy? Barátokra nekünk sincs jobban szükségünk, mint a látóknak, de figyelmes, segítőkész emberekre a helyzetünknél fogva igen!

Én még nem tudom jól megfogalmazni azt, hogy mi a barátság. A Bibliában van egy idézet, amely megragadta a figyelmemet. A tartalmát tekintve így szól: a barátok egymás mellett vannak, de baj esetén testvérekké válnak! Ha sok barátja van valakinek, akkor az széttöretik, de van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél!

A nagynénikém teljesen ki volt akadva, amikor azt mondtam, hogy nézem a tévét. A kép, az ugye az agyban keletkezik. Mi nem látunk, de hallunk, és ehhez az érzékeléshez is elengedhetetlenül fontos az agy. Ez az én “tudományos” válaszom a kérdésre. Azt szoktam mondani, hogy nekem a legjobb, mert olyan a képem, amilyent én akarok. Lehet akár háromdimenziós is, színes, minden úgy néz ki benne, ahogy én akarom! Nem szemcsés, és sohasem romlik el. Én így fogom fel ezt.

Ami az álmaimat illeti, azok megfelelnek a valóságban látottaknak. Képekkel szoktam álmodni, mert van vizuális emlékem. Úgy tudom elképzelni, hogy akik születésüktől fogva nem látnak, azok is a mindennapjaikat álmodják, csak a kép helyett hangok jelzik vissza számukra a történéseket. Kinek milyen lehetősége van rá, úgy tudja a sajátos belső világát megélni. Az információ, ha más utakon is, de összeadódik, és ez alapján jön létre a sajátságos kép. Többször előfordult, hogy álmomban jobban láttam, mint a valóságban. Ennek az lehetett az oka, hogy volt egy képemlékem jól látó koromból, és ez került bele az álmomba. Annál viszont sohasem láttam jobban álmomban, mint a valóságban. Mindebből adódik az is, hogy álmomban még nem voltam vak.

Én azt a címet adnám ennek a beszélgetésnek, hogy: Szép az élet, ha élni tudsz vele! Pontosan azért, mert úgy látom az életemet, hogy minden a helyén van, és sikereim is vannak. Tudom azt, hogy Isten mindig velem van, és akkor szép az élet, ha az ember belülről szépnek tudja látni, akár használni tudja a szemét, akár nem. Belső látása ugyanis mindenkinek van!