192. SZENT EMBER ÉS A TAIGETOSZ – bicskanyitogató (1987)

A körfolyosón lévő szobakonyhás lakás nyitott ajtaján bekopogtattam, és miután odabentről meghallottam a házi gazda belépésre feljogosító invitálását, csatlakoztam a házaspárhoz, akik a Pethő Intézetről szóló dokumentumfilmet nézték a televízióban. Eközben a négy év körüli fiuk a galérián játszott. A televízióban látottak senkit nem dobtak fel, viszont volt magunkat mibe belegondolni. Egy újabb emeleti lakótárs érkezett, kopogtatás nélkül belépett a szobába, szó nélkül leült a mellettem lévő üres székre, és már eggyel többen ismerkedhettünk a nehéz sorsú gyerekek terápiás rehabilitációjával. Csendben figyeltünk. Egyszer csak megszólalt a mellettem ülő teológiát végzett férfi, akinek a felesége a negyedik magzatot hordta a szíve alatt.

– A régi görögök tették helyesen, amikor az ilyen gyerekeket ledobták a Taigetoszról!

Egy másodperc alatt elborult az agyam.

– Ide figyelj, te szent ember! Ezek szerint engem is le kellett volna dobni onnan? – ezzel a vastag lencsét igénylő látásomra céloztam.

Vasárnap délelőttönként a feleségének beadott „templomba megyek” duma helyet egy nővérhez járt kefélni. A három és fél gyermekes édesapa a továbbiakban rezzenéstelen arccal, és szó nélkül meredt a képernyőre.

– Ide figyelj, te szent ember! – tört elő belőlem, bősz indulattal. – A feleséged terhes. Amennyiben nektek a Pethő Intézetben gondozott gyerekekhez hasonló állapotú csecsemőtök születne, te ledobnád őt a Taigetoszról? Vagy mivel te soha nem veszed ki a részedet a családi munkamegosztásból, ezért inkább megkérnéd a feleségedet, hogy helyetted dobja le ő a kölyködet?

Felháborodva felálltam a helyemről, a háziaktól elköszöntem, és távoztam.

Másnap összefutottunk a tévéztető szomszéddal. Tőle tudtam meg, hogy miután előző nap kiviharzottam tőlük, a szent ember még öt percig bámulta a tévét, majd szó nélkül lelépett.