192. SZENT EMBER ÉS A TAJGETOSZ — bicskanyitogató (1987.)

A körfolyosón lévő szobakonyhás lakás nyitott ajtaján bekopogtattam, és miután odabentről meghallottam a házi gazda belépésre feljogosító invitálását, csatlakoztam a házaspárhoz, akik a Pethő Intézetről szóló dokumentumfilmet nézték a televízióban. Eközben a négy év körüli fiuk a galérián játszott. A televízióban látottak senkit nem dobtak fel, viszont volt magunkat mibe belegondolni. Egy újabb emeleti lakótárs érkezett, kopogtatás nélkül. Belépett a szobába, szó nélkül leült a mellettem lévő üres székre, és már eggyel többen ismerkedhettünk, a nehéz sorsú gyerekek terápiás rehabilitációjával. Csendben figyeltünk. Egyszer csak megszólalt a mellettem ülő teológiát végzett férfi, akinek a felesége a negyedik magzatot hordta a szíve alatt.

- A régi görögök tették helyesen, amikor az ilyen gyerekeket ledobták a Tajgetoszról!

Egy másodperc alatt elborult az agyam.

— Ide figyelj, te szent ember! Ezek szerint, engem is le kellett volna dobni onnan? — ezzel a vastag lencsét igénylő látásomra céloztam.

Vasárnap délelőttönként, a feleségének beadott „templomba megyek” duma helyett, egy nővérhez járt kefélni. A három és fél gyermekes édesapa, a továbbiakban rezzenéstelen arccal, és szó nélkül meredt a képernyőre.

— Ide figyelj, te szent ember! — tört elő belőlem, bősz indulattal. A feleséged terhes. Amennyiben nektek a Pethő Intézetben gondozott gyerekekhez hasonló állapotú csecsemőtök születne, te őt ledobnád a Tajgetoszról? Vagy, mivel te soha nem veszed ki a részedet a családi munkamegosztásból, ezért inkább megkérnéd a feleségedet, hogy helyetted ő dobja le a kölyködet?

Felháborodva felálltam a helyemről, a háziaktól elköszöntem, és távoztam.

Másnap összefutottunk a tévéztető szomszéddal. Tőle tudtam meg, hogy miután előző nap kiviharzottam tőlük, a szent ember még öt percig bámulta a tévét, majd szó nélkül lelépett.