66. SZÉNFŰTÉSES VAGON – időutazás (2010)

A hatvanas évek második felében egy alföldi falu vasútállomásán néhány alkalommal felszálltam az onnan az egyik mellékvonalon a legfeljebb negyvennel döcögő szerelvényre. A kis puttonyos gőzmozdonyt egyszerűen csak kávédarálónak neveztem, az utána kötött pár vagonnak más volt a dicsősége. A fapados személyszállító kocsik mindegyikének végében egy-egy kályha volt beállítva, füstcső kivezetéssel. A hideg idő beálltával a hajnali induláskor a gyújtós bekészítve, alája papír téve. Az elsőnek felszálló utas magától értetődően bedurrantott. A lángot kapott fahasábokra a továbbiakban szén került. Előfordult olykor, hogy a vagon belseje a füsttől átláthatatlanná kezdett válni. Gyors szellőztetéssel lehetett orvosolni. Aki ismeri a sparhert lélekizzító melegét, annak kár tovább ragozni. Ugye milyen romantikus?!

A Magyarországi 8-as országjáró gyalogos túra alkalmával Somogy-megyében egy ötszáz lakosú faluban szálltunk meg. Másnap reggel továbbindultunk, a követendő útvonal átvezetett egy keskeny nyomtávú vasútvonalon: amikor odaértünk, éppen elhaladt előttünk a szerelvény. A mai napig áldom ezt a napot. Azóta többször is visszatértünk Somogyszentpálra Katival. Úgy határoztunk, a külső végállomástól a belső végállomásig gyalogolunk. Mivel ekkor az egész ország a belvíztől szenvedett, utunk végig a talpfákon vezetett. Hogy az ujjam vége kényelmesen elfért a sínszálak összeeresztése között, magától értetődő. Olyan érzésünk támadt, mintha tengerben kígyózna a viseltes sínpár. Lépéseink zajára a talpfák rései közül hangos rikoltással fácánok röppentek elő, ránk hozva a frászt. A vonat zaja ismerős volt a tollasoknak, és mivel mindig jött és ment, azzal nem törődtek.

Tél volt. A két végállomás között naponta hatszor közlekedett oda-vissza a szerelvény. Szürkület táján szálltunk fel a vagonba Katival. A kalauz megkérdezte, szeretnénk-e világítást, örömmel lemondtunk róla. A személyszállító kocsiban a nagykabátban úgy hatottunk, mint szaunában a jegesmedve. Kint lehetett mínusz öt fok, bent harmincöttel több. A szenes kályhában duruzsoló brikettől lett a fullasztó hőség. Minden nélkülözhető göncöt lehánytunk magunkról. A lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedtünk a fapados ülésen. Rajtunk kívül néhány iskoláskorú kölyök, valamint egy-két felnőtt várakozott. Hangosan füttyentett a kalauz. Az első megállóban kiürült a vagon. A hangosan berregő diesel nagyot rántott az utána kötött vagonon. Az egyik sínszálról a másikra, mint egy szöcske ugrándozott. Akkorákat döccent a kereke, hogy beszéd közben, akár a nyelvünket is könnyen leharaphattuk volna. Az utazás egzotikuma egyre fokozódott. A vagon sötét belsejéből élményszámba ment a havas természet feledhetetlen látványa. Ezt meglesni kész erotika. A kerekek folyamatos zaja, a kályhából kiáramló egyre fojtóbb füst, mind csak dobott egyet a luxusutazáson. Hangosan, önfeledten nevettünk az egészen. A tizennégy kilométeres távolságot negyven perc alatt tettük meg. A külső végállomáson a mozdony megfordulására menetrend szerint öt perc állt rendelkezésre. Indultunk. Következett a második felvonás. Erre már, mint egy valós időutazásra tekintettünk. A végállomásig ketten utaztunk. Minimum ötven évvel visszapörgettük az ország vasúttörténelmi óráját.

Nyár, nyitott vagon. Német, lengyel és orosz utasok a hazaiak között. Nem csak a számtalan kisgyermek lelkendezett lélekből, hanem a felnőttek ajkán is a Nagyberekre való rácsodálkozás elismerő szava. A vagontól pár méterre a fák sűrűje között egy mozdulatlanul álló őz szépsége. Az erdőfolton tucatnyi mozdulatlanul álldogáló fehér gólya idillje. A távolból angus marhák átható bőgése. Fejünk fölött a rétihéja eltéveszthetetlen vijjogása. A szájtáti, óvatlan utast egy-két hosszabb ágú lomb könnyen arcon legyintheti.