66. SZÉNFŰTÉSES
VAGON — időutazás (2010.)
A hatvanas évek
második felében egy alföldi falu vasútállomásán néhány alkalommal
felszállhattam, az onnan az egyik mellékvonalon a legfeljebb negyvennel döcögő
szerelvényre. A kis puttonyos gőzmozdonyt egyszerűen csak kávédarálónak
neveztem, az utána kötött pár vagonnak más volt a dicsősége. A fapados
személyszállító kocsik mindegyikének végében, egy-egy kályha volt beállítva,
füstcső kivezetéssel. A hideg idő beálltával, a hajnali induláskor a gyújtós
bekészítve, alája papír téve. Az elsőnek felszálló utas magától értetődően,
bedurrantott. A lángot kapott fahasábokra a továbbiakban szén került.
Előfordult olykor, hogy a vagon belseje a füsttől átláthatatlanná kezdett válni.
Gyors szellőztetéssel lehetett orvosolni. Aki ismeri a sparhert lélekizzító
melegét, annak kár tovább ragozni. Ugye milyen romantikus?!
A Magyarországi 8-as
országjáró gyalogos túra alkalmával, Somogy-megyében egy ötszáz lakosú faluban
szálltunk meg. Másnap reggel tovább indultunk, a követendő útvonal átvezetett
egy keskeny nyomtávú vasútvonalon: amikor odaértünk, éppen elhaladt előttünk a
szerelvény. A mai napig áldom ezt a napot. Azóta többször is visszatértünk
Somogyszentpálra, Katival. Úgy határoztunk, a külső végállomástól a belső
végállomásig gyalogolunk. Mivel ekkor az egész ország a belvíztől szenvedett,
utunk végig a talpfákon vezetett. Hogy az ujjam vége kényelmesen elfért a
sínszálak összeeresztése között, magától értetődő. Olyan érzésünk támadt,
mintha tengerben kígyózna a viseltes sínpár. Lépéseink zajára a talpfák rései
közül hangos rikoltással fácánok röppentek elő, ránk hozva a frászt. A vonat
zaja ismerős volt a tollasoknak, és mivel mindig jött és ment, vele nem
törődtek.
Tél volt. A két
végállomás között naponta hatszor közlekedett oda-vissza a szerelvény.
Szürkület táján szálltunk fel a vagonba, Katival. A kalauz megkérdezte,
szeretnénk-e világítást, örömmel lemondtunk róla. A személyszállító kocsiban a nagykabátban úgy hatottunk, mint szaunában a
jegesmedve. Kint lehetett mínusz öt Celsius fok, bent harmincöttel több. A
szenes kályhában duruzsoló brikettől lett a fullasztó hőség. Minden
nélkülözhető göncöt lehánytunk magunkról. A lehetőségekhez képest kényelmesen
elhelyezkedtünk a fapados ülésen. Rajtunk kívül néhány iskolás
korú kölyök, valamint egy-két felnőtt várakozott. Hangosan füttyentett a
kalauz. Az első megállóban kiürült a vagon. A hangosan berregő diesel nagyot
rántott az utána kötött vagonon. Az egyik sínszálról a másikra, mint egy
szöcske ugrándozott. Akkorákat döccent a kereke, hogy beszéd közben, akár a
nyelvünket is könnyen leharaphattuk volna. Az utazás egzotikuma egyre fokozódott.
A vagon sötét belsejéből élményszámba ment a havas természet feledhetetlen
látványa. Ezt meglesni, kész erotika. A kerekek folyamatos zaja, a kályhából
kiáramló egyre fojtóbb füst, mind csak dobott egyet a luxusutazáson. Hangosan,
önfeledten nevettünk az egészen. A tizennégykilométeres távolságot negyven perc
alatt tettük meg. A külső végállomáson a mozdony megfordulására, menetrend
szerint öt perc állt rendelkezésre. Indultunk. Következett a második felvonás. Erre,
már mint egy valós időutazásra tekintettünk. A
végállomásig ketten utaztunk. Minimum ötven évvel visszapörgettük az ország
vasúttörténelmi óráját.
Nyár, nyitott vagon.
Német, lengyel és orosz utasok a hazaiak között. Nem csak a számtalan
kisgyermek lelkendezett lélekből, hanem a felnőttek ajkán is, a Nagyberekre
való rácsodálkozás elismerő szava. A vagontól pár méterre a fák sűrűje között
egy mozdulatlanul álló őz szépsége. Az erdőfolton tucatnyi mozdulatlanul
álldogáló fehér gólya idillje. A távolból angus marhák átható bőgése. Fejünk fölött
a rétihéja eltéveszthetetlen vijjogása. A szájtáti, óvatlan utast egy-két
hosszabb ágú lomb könnyen arcon legyintheti.