Vidám napot / szénfűtéses vagon...,

Örülök annak, hogy gyermekként megismerhettem ezt a hangulatos miliőt.

A hatvanas évek második felében egy alföldi falu vasútállomásán néhány alkalommal felszállhattam az onnan az egyik mellékvonalon negyvennel döcögő szerelvényre. A kis puttonyos gőzmozdonyt egyszerűen csak kávédarálónak neveztem, az utána kötött pár vagonnak más volt a dicsősége. A fapados személyszállító kocsik mindegyikének végében egy-egy kályha beállítva, füstcső kivezetéssel. A hideg idő beálltával a hajnali induláskor a gyújtós bekészítve, alája papír téve. Az elsőnek felszálló utasnak magától értetődő volt, hogy bedurrantson: a lángot kapott fahasábokra a továbbiakban szén került. Előfordult olykor, hogy a vagon belseje a füsttől átláthatatlanná kezdett válni, ám ezt egy gyors szellőztetéssel orvosolni lehetett. Aki ismeri a sparhert melegét, annak kár tovább ragoznom ezt. Ugye milyen romantikus!

Elkövetkezett 1968, és    Magyarországon megszűnt a gőzvontatás: ezzel egy időben gyorsan kikerülhettek a forgalomból a kályhafűtésű vagonok is. Mindenki örült a villamos- vagy diesel mozdonyok korszerű fűtésének.

Pár évvel ezelőtt, egy országjáró gyalogos túra alkalmával, Somogy-megyében egy ötszáz lakosú faluban szálltunk meg. Másnap reggel tovább indultunk, és utunk átvezetett egy keskeny nyomtávú vasútvonalon: a mai napig áldom ezt a napot. Később többször is visszatértünk ide a párommal. Első ízben ugyanabban a faluban szálltunk meg, és úgy döntöttünk, a külső végállomásról a belső végállomásra begyalogolunk. Mivel akkor az egész ország szenvedett a belvíztől, ezért utunk végig a talpfákon vezetett. Hogy az ujjam kényelmesen befért a sínek összeeresztésénél, az magától értetődő. Olyan volt az egész, mintha egy tengeren át kígyózott volna a rozsdás sínpár. Másik érdekessége, hogy lépteink zajára a talpfák közül számtalan fácán röppent ki hangos kiáltással: a vonat zaja ismerős a számukra, és mivel a vonat mindig jött és tovább haladt, vele nem foglalkoztak ekként

Télen is megfordultunk arrafelé, nem véletlenül. Naponta hatszor jár oda-vissza a szerelvény. Mi a sötétedés beálltakor szálltunk fel a vagonba: a kalauz előzetesen megkérdezte tőlünk, kérünk-e világítást, amire mi természetesen nem tartottunk igényt. A kocsiba nagykabátba belépve olyanként hatottunk, mint egy jegesmedve a szaunában. Kint lehetett mínusz öt fok, odabent minimum harminc fok, mégpedig a szenes kályhában duruzsolva égő brikettől. Minden számba jöhető göncöt lehánytunk magunkról: felül csak póló maradt rajtunk. Kényelmesen elhelyezkedtünk az amúgy kényelmetlen fapados ülésen. Rajtunk kívül néhány iskolás korú gyerkőc és egy-két felnőtt foglalt helyet: az első megállóban mindegyikőjük leszállt.

A hangosan berregő diesel motorral felszerelt mozdony nagyot rántott az utána kötött egyetlen egy vagonon. Az egyik sínről a másikra, mint egy szöcske, úgy ugrált át a vonat: itt-ott akkorákat döccent a kereke, hogy egy szerencsétlen eset alkalmával, a nyelvünket könnyen leharaphattuk volna. Az egzotikus utazás csak fokozódott. Az ős melegben ülve, a sötét kocsiból élményszámba ment a havas táj feledhetetlen látványa. A kerekek folyamatos kattogása, a kályhából kiáramló egyre fojtóbb füst, mind csak dobott egyet ezen a valódi luxusutazáson: hangosan, önfeledten nevettünk az élményen. . A tizennégy km-s távot negyven perc alatt tettük meg. A külső végállomáson a mozdony megfordulására öt perc ment el, és már indultunk is vissza: következett a második felvonás. Ez egy valós időutazás apropója is egyben: minimum ötven évvel visszapörgettük a Föld óráját.

Pár nappal ezelőtti friss élmény: nyár, nyitott vagon. Német, lengyel és talán orosz utasok a hazaiak között. Nem csak a számtalan kisgyermek lelkendezett lélekből, mert a felnőttek ajkán is a Nagy-Berekre való rácsodálkozás őszinte szava. Egy jó szemű utastól: a vonattól pár méterre a fák sűrűje között egy mozdulatlanul álló őz szépsége.

Ha utaztatási szakember lennék, én mindegyik hazánkba belépő japán vagy más technikailag fejlett országból érkezett utazót elhoznék ide: soha sem felejtenék el — a jó sztorik pedig szájról szájra terjednek leginkább, mint amilyen pl. a Balatonfenyves-Somogyszentpál között menetrend szerint közlekedő kisvonat.