Vidám napot / szemtanú...,

Nem csak a hülyének van szerencséje.

A hetvenes évek legvégén, a Kádár utcából startoló ötvenötös villamos utolsó kocsijába felszálltam. A fekete-sárga színű lécekből összeütött széken menetiránynak háttal helyet foglaltam. Első megállója közvetlenül a Váci útra való balra kikanyarodás előtt volt, a második pedig az Élmunkás hídnál — ma, Ferdinánd-híd. Nem sokkal utána elvált a Váci úton és a Lehel utcán közlekedő villamosok útvonala.

Az Élmunkás téren lévő templom jobb oldala mellett elhúzott a rákospalotai végállomás felé tartó tuja, utána balra kanyarodva a lengyel piacozók rendőrök elöli alkalmi menedékhelye háta mögé került, legvégül pedig egy jobb kanyar után, megérkezett a kétsávos, bazaltköves Váci útra.

Mivel menetiránynak háttal ültem, kíváncsian figyeltem a pótkocsi hátsó, nyitott peronján tartózkodó, egy helyben dülöngélve utazó piás utast. Tapasztalatból tudtam, ahogy a motorkocsi rákanyarodik a főútvonalra, a villamosvezetők mindegyike teljes sebességre kapcsol, aminek következtében az egyenes szakaszra megérkező utolsó kocsi legvége egy nagyot fog rándulni. Amit sejtettem, be is következett. A részeg koma óvatlan volt, és a nagyot dobó pót, őt egy előre fejes látványelem kíséretében, kivágta a Váci út közepére. Nagy ívű repülése után hason fekve találta magát a kövezeten — nem jött egyetlen egy autó sem, ekkor. A közeli megállóba még be sem érkezhetett a villamos, amikor az alkalmi tesztpilóta feltápászkodott a szent anyaföldről, és imbolyogva a Lehel piac felé vette az irányt — ott ihatott, egy pohárkával az egészségére , egy másikkal pedig a szerencséjére.