Szemmel verés

Lassan ötvenesztendős a történet. Ennyi idő elteltével is időnként eszembe jut. Harmadikos középiskolás voltam. Kissé duci kölyökként emlékszem vissza magamra. Talán emiatt lettem számításba véve az osztály kézilabda kapusának. Bekerültünk a sulibajnokság döntőjébe. Az odáig vezető siker elévülhetetlen részese a jó fizikumú, kiváló labdakészségű csapatkapitányunk volt. Mindannyian felnéztünk rá. A nehézség abban állt elő a döntőben, hogy a negyedikesek kétszer akkorák voltak mint mi. Hozzátéve, közülük hárman kézilabda klubban edződtek. A mi ellenszerünk a nincs mit veszteni alapú hozzáállás mellett, a szervezett csapatmunkában rejlett. Kissé megszeppenve, de elszántan álltunk ki ellenük.

Őket kórusban a lány osztálytársaik biztatták, mi pedig magunkat csendesen. Már a mérkőzés legelején a sok hárított lövés miatt sorra megdicsértek a csapattársak. Megtriplázódott az elszántságom és ez kihatott a többiekre is. Ezúttal is remekelt A csapatkapitányunk, csak úgy szórta a gólokat. Néhányan besegítettek egy-egy találattal, úgyhogy végig pariban voltunk a negyedikesekkel. Ők csak bosszankodtak, vagy épp morogtak egymásra. Kezdtem mumussá válni. Egyébként nem sportoltam semmit sem. Sajnáltam, hogy a mi lány osztálytársaink nem lehettek jelen. Csodálhatták volna az odaadó játékunkat, és a csapatkapitány teljesítménye mellett az enyémre is felfigyelhettek volna. Kézilabdát legfeljebb a televízióban láthattam addig. Kezdtem ráérezni a sikeres védést sikeres védésre halmozó kapus fenomén szájízére. Az első félidő lefújása után döntetlenre állt az összecsapás. Ha a végeredmény is egál lenne, akkor mi győznénk, mert mi egy évvel fiatalabbak vagyunk.

A pihenő ideje alatt eligazított minket a csapatkapitány. A továbbiakban megdicsérte a társaságot, és felvértezett minket optimizmussal. Szerényen megjegyzem, a csapatból mindenki meglapogatta a vállamat és hozzátették, hogy csak így tovább!

A második félidő ott folytatódott, ahol az első félbemaradt. A negyedikesek hórihorgas játékosának nem ment a játék. Többször lőtt kapu mellé, máskülönben nagy százalékban hárítottam. Leigazolt játékos volt a kapusuk is, aki potyagólokat is benézett. Nem remekelt a harmadik társuk sem. Ahogy telt az idő, úgy egyre jobban megéreztük a van itt valami keresnivaló érzés realitását. Úgy kaptam el a labdát, mint lepkét hálójával a lepkevadász. Már mindannyian kezdtük hinni a kézzel fogható sikert. A labdát alaposan Megjáratni keresztirányban, vele széthúzni a védőfalat. Összpontosítani a labdára, és biztos kézzel kapura lőni. Nem is volt baj az egésszel, ment a szekér. Mindannyian éreztük, hogy nem lehet sok hátra.

Döntetlen állásnál támadtak a negyedikesek. Ők a már említett hórihorgas játékosukban bíztak, de ezúttal is megremeghetett a lendülő keze, mert a lövését hárítottam. Már mindannyian ugráltunk örömünkben, várva a hármas sípszót. Az ellenfél másik magas játékosa ekkor odalépett a testnevelő tanárhoz, és a hátralévő idő felől érdeklődött. Nem mondta meg neki. Azt tanácsolta, hogy gyorsan szaladjon vissza a kapujuk elé, védekezni. Ahelyett a kidobásra várakozó játékostársaim közé állt. A mérkőzés alatt alig jelentett veszélyt a kapura. Kezemben a labda, kidobásra készülődtem. Nem értettem, hogy mi a fenét keres ott. A csapatkapitányunk és egy másik srác közé helyezkedett középre. Először mélyen és hosszan tartóan a szemembe nézett, utána a csapatkapitányra, majd a másik srácra, legvégül ismét a csapatkapitányra, és ekkor két lépést tett feléje. Már erősen biztattak a kidobásra, amikor megint mélyen a szemembe nézett. Úgy ítéltem meg, hogy a legjobb játékosunkat akarja blokkolni, ezért a másik fiúnak dobtam a labdát. A lasztit játszi könnyedséggel elkapta, és gólt lőtt. Ekkor egy világ omlott össze bennem. A többiek kérdőn néztek rám. A csapatkapitány keresetlen szavakkal lehordott, hogy miért nem neki dobtam oda a labdát. Egy góllal megint vezetett az ellenfél, de támadhattunk még. Sikertelenül.

A mérkőzés lefújását követően azonnal körbevettek a csapattársak, és a sárga földig lehordtak. Elmondtak mindenfélének. Én meg mit is mondhattam volna nekik? A szemkontaktusra felépített átverés momentán nem elmagyarázható, de ha az is lenne, ki fogná ilyenkor? Ezalatt a pályáról levonuló negyedikesek között észrevettem az engem rútul átverő srácot, és mély gyűlölettel ránéztem. Észrevette, mert tekintetével ő is keresett engem. Sokáig tartott a fejmosás az udvaron, az osztályteremben folytatódott: a sok hárításomat persze nem említette meg senki sem.

Igen, egyenesen gyűlöltem a negyedikes szemüveges fiút. Aljas módon bánt el velem. Osztálytársaim előtt is lehetetlen helyzetbe hozott: a lányok is hallhatták felsülésemet. Megpróbáltam elmagyarázni a többieknek, hogy miért nem a csapatkapitánynak dobtam ki a labdát, de már az elején leugattak. Üldözött vaddá váltam. Az óraközi szünetek idejét inkább a folyosón töltöttem egymagamban. Tizenhét évesen keserű megtapasztalása az élet viharos oldalának. Ha ennyire nem kíváncsiak az ok okozat összefüggésre a barátok, ha ennyire nem megértők velem szemben, akkor mire számíthatok majd a felnőttek világában?

Nyugdíjasként persze kissé árnyékoltabban ítélem meg a dolgot. Én követtem el a sorsdöntő hibát, én váltam bűnbakká. Hiába mentem haza a suliból, nem lehetett nyugtom. Az eset rámászott a lelkemre, és hosszan tartóan leuralta.

Hetekkel később történt. Hol máshol is lehettem volna az óraközi szünet idején, mint a folyosón. Mélyen magamba zuhanva tipródtam. Váratlanul megjelent a szemüveges fiú. Már nem gyűlölettel néztem rá, hanem a megvetettség megalázó szomorúságával. Az ő tekintete nem árult el semmit sem: szenvtelen arccal rám nézett, és ment a dolgára. Szerettem volna megtudni, hogy vajon mi van a fejében a kettőnk ügyével kapcsolatban. Erre nem került sor.

Hát ennyi lett volna. Az idő távolából aligha emlékezhet erre a jelentéktelen mozzanatra. Az meg szinte elképzelhetetlen, hogy rám a kárvallottra gondoljon. Pöröghetett volna tovább az ügy, de egyszer ott felejtettem magamat a számítógép előtt. A Facebook-on megjelenő cikkeket olvasgattam. Az egyik történetben felismertem a régi esetet: kizárt dolog, hogy tévedtem volna. Szinte faltam a sorokat. A legvégén ezt olvashattam:

„Évtizedekkel később eszembe jutott ez a felemás emlék. Felnőttként belegondolva, én jóval többet vettem el tőle, mint amennyi a javamra vált. Feltehetőleg iskolai pályafutása legjobb sport teljesítményét nyújtotta akkor. Jogosan emlékezhetne vissza dicsőséggel, de nem teheti, mert csak a csúfos megalázottság jutna eszébe róla. Rászedte őt egy szemüveges fiú – addig talán éppen én vertem át őt a legfájóbban.”