Szemmel verés

Ötvenesztendős a történet. Ennyi idő elteltével is időnként eszembe jut. Harmadikos középiskolás voltam. Kissé duci kölyökként emlékszem vissza magamra, talán emiatt vettek számításba az osztály kézilabdacsapatának kapusaként. Bekerültünk a sulibajnokság döntőjébe. Az odáig vezető siker elévülhetetlen részese volt a jó fizikumú, kiváló labdakészségű csapatkapitányunk. Mindannyian felnéztünk rá. A döntőben az jelentette a nehézséget, hogy a negyedikesek kétszer akkorák voltak, mint mi, ráadásul közülük hárman kézilabda-klubban edződtek. A mi ellenszerünk a „nincs mit veszíteni” alapú hozzáállás mellett a szervezett csapatmunkában rejlett. Kissé megszeppenve, de elszántan álltunk ki ellenük.

Őket kórusban biztatták a lány osztálytársaik, mi pedig magunkat csendesen. Már a mérkőzés legelején, a sok hárított lövés miatt sorra megdicsértek a csapattársaim. Megtriplázódott az elszántságom, és ez kihatott a többiekre is. Ezúttal is remekelt a csapatkapitányunk, csak úgy szórta a gólokat. Néhányan besegítettek egy-egy találattal, úgyhogy végig pariban voltunk a negyedikesekkel. Ők csak bosszankodtak, vagy épp morogtak egymásra. Kezdtem a mumusukká válni. Egyébként nem sportoltam semmit, és sajnáltam, hogy a mi lány osztálytársaink nem lehettek jelen. Csodálhatták volna az odaadó játékunkat, és a csapatkapitány teljesítménye mellett az enyémre is felfigyelhettek volna. Kézilabdát legfeljebb a televízióban láttam addig. Kezdtem ráérezni a sikeres védést sikeres védésre halmozó kapusfenomén szerepének ízére. Az első félidő lefújása után döntetlenre állt az összecsapás. Ha a végeredmény is egál maradt volna, mi győzünk, mert egy évvel fiatalabbak voltunk náluk. A szünetben eligazított minket a csapatkapitány. Megdicsérte a társaságot, és felvértezett minket optimizmussal. Szerényen megjegyzem, a csapatból mindenki meglapogatta a vállamat, és hozzátették: csak így tovább!

A második félidő ott folytatódott, ahol az első félbeszakadt. A negyedikesek hórihorgas játékosának nem ment a játék. Többször lőtt kapu mellé, máskülönben nagy százalékban hárítottam. Leigazolt játékos volt a kapusuk is, aki viszont potyagólokat is benézett. Nem remekelt a harmadik társuk sem. Ahogy telt az idő, úgy egyre jobban megéreztük a „van itt keresnivalónk” érzés realitását. Úgy kaptam el a labdát, mint lepkét hálójával a lepkevadász. Már mindannyian elhittük a kézzelfogható sikert: a labdát alaposan megjáratni keresztirányban, azzal széthúzni a védőfalat, összpontosítani, és biztos kézzel kapura lőni. Nem is volt baj az egésszel, ment a szekér. Mindannyian éreztük, hogy nem lehet sok hátra. Döntetlen állásnál támadtak a negyedikesek. Ők a már említett hórihorgas játékosukban bíztak, de ezúttal is megremeghetett a lendülő keze, mert a lövését hárítottam. Már mindannyian ugráltunk örömünkben, várva a hármas sípszót. Az ellenfél másik magas játékosa ekkor odalépett a testnevelő tanárhoz, és a hátralévő idő felől érdeklődött. A tanár nem mondta meg neki, azt tanácsolta, gyorsan szaladjon vissza a kapujuk elé védekezni. Ő ehelyett a kidobásra várakozó játékostársaim közé állt. A mérkőzés alatt alig jelentett veszélyt a kapura. Kezemben a labda, kidobáshoz készülődtem. Nem értettem, mi a fenét keres ott. A csapatkapitányunk és egy másik srác közé helyezkedett. Először mélyen és hosszan a szemembe nézett, utána a csapatkapitányra, majd a másik srácra, legvégül ismét a csapatkapitányra, és ekkor két lépést tett felé. Már erősen sürgettek a kidobással, amikor megint mélyen a szemembe nézett. Úgy ítéltem meg, hogy a legjobb játékosunkat akarja blokkolni, ezért a másik fiúnak dobtam a labdát. A lasztit játszi könnyedséggel elcsípte, és gólt lőtt.

Ekkor egy világ omlott össze bennem. A többiek kérdőn néztek rám. A csapatkapitány keresetlen szavakkal lehordott, amiért nem neki dobtam a labdát. Egy góllal megint vezetett az ellenfél, de támadhattunk még. Sikertelenül.

A mérkőzés lefújását követően azonnal körbevettek a csapattársak, és a sárga földig lehordtak. Elmondtak mindennek. Én meg mit is mondhattam volna nekik? A szemkontaktusra felépített átverés abban a pillanatban elmagyarázhatatlan volt, de ha az is lett volna, ki fogta volna fel ilyenkor? Ezalatt a pályáról levonuló negyedikesek között észrevettem az engem rútul átverő srácot, és mély gyűlölettel néztem rá. Észrevette, mert tekintetével ő is keresett engem. Sokáig tartott a fejmosás az udvaron, majd az osztályteremben folytatódott: a sok hárításomat persze senki sem említette meg.

Igen, egyenesen gyűlöltem a negyedikes, szemüveges fiút. Aljas módon bánt el velem. Az osztálytársaim előtt is lehetetlen helyzetbe hozott: a lányok is hallhatták a felsülésemet. Megpróbáltam elmagyarázni a többieknek, miért nem a csapatkapitánynak dobtam ki a labdát, de már az elején leugattak. Üldözött vaddá váltam. Az óraközi szüneteket inkább a folyosón töltöttem, egymagam ban. Tizenhét évesen ez keserű megtapasztalása az élet viharos oldalának. Ha ennyire nem kíváncsiak az ok-okozati összefüggésre a barátok, ha ennyire nem megértők velem szemben, akkor mire számíthatok majd a felnőttek világában?

Nyugdíjasként persze kissé árnyaltabban ítélem meg a dolgot. Én követtem el a sorsdöntő hibát, én váltam bűnbakká. Hiába mentem haza a suliból, nem leltem nyugalmat. Az eset ránehezedett a lelkemre, és hosszú időre fogva tartott. Hetekkel később történt. Hol máshol is lehettem volna az óraközi szünetben, mint a folyosón. Mélyen magamba zuhanva tipródtam. Váratlanul megjelent a szemüveges fiú. Már nem gyűlölettel néztem rá, inkább a megalázottság szomorúságával. Az ő tekintete semmilyen érzést nem árult el: szenvtelen arccal rám nézett, és ment a dolgára. Szerettem volna megtudni, vajon mi jár a fejében a kettőnk ügyével kapcsolatban, de erre nem került sor. Hát ennyi lett volna.

Az idő távolából aligha emlékezhet erre a jelentéktelen mozzanatra, az pedig szinte elképzelhetetlen, hogy rám, a kárvallottra gondoljon. Pöröghetett volna tovább az élet, de egyszer ott felejtettem magamat a számítógép előtt, és a Facebookon megjelenő cikkeket olvasgattam. Az egyik történetben felismertem a régi esetet: kizárt dolog, hogy tévedtem volna. Szinte faltam a sorokat, a legvégén

pedig ezt olvashattam:

„Évtizedekkel később eszembe jutott ez a felemás emlék. Felnőttként belegondolva, én jóval többet vettem el tőle, mint amennyi a javamra vált. Feltehetőleg iskolai pályafutása legjobb sportteljesítményét nyújtotta akkor. Jogosan emlékezhetne vissza dicsőséggel, de nem teheti, mert csak a csúfos megaláztatás jutna eszébe róla. Rászedte őt egy szemüveges fiú – talán éppen én vertem át őt a legfájóbban.”