Vidám napot / száz szál piros rózsa...,

Én ennyire emlékszem.

Aki egy szerelmi történet kibontakozására vagy beteljesülésére, netán ehhez hasonló csettintésre méltó dologra gondol most, erősen csalódni fog. Közeledett az általánosból elbocsájtás ideje. Ki-ki ujján számolgatta a hátra lévő napokat vagy tervezte a számára kézzel fogható közelségbe került továbbtanulás újdonságát, de akadt közöttünk olyan is, aki tövig rágta körmét abbéli izgalmában, megbukik-e oroszból? A nagy testvér nyelve szent cirkalom volt a szocialista tantervben, de nem mindig eszik olyan forrón a „dászvi dányia”-t. Az érintett fiúnak óriási kő eshetett le a szívéről, amikor belepillantva az év végi bizonyítványba, egyes érdemjeggyel nem találkozhatott benne. Tudomásom szerint, a maszek apuka száz szál piros rózsával köszönte meg az orosz nyelv tanítójának az érdemjegy felkerekítésének fáradalmát: szemkápráztató és illatozó korrupció, utólag.

Huszonkét évvel később folytatódik a történet. Nem kis nehézségek árán az 5-8. osztálytalálkozót sikerült megszerveznem. Mivel ekkor már nem láttam, a többiektől tudom a következőt. A vendéglőbe és az előre lefoglalt terembe belépett egy ötven-hatvan év körüli kinézetű férfi. Többen is érdeklődtek tőle az érkezése iránt. Mindegyikőjüknek leesett az álla a meglepettségtől, amikor a fiú felfedte kilétét: ugye nem kell mondanom, hogy ki volt ő? Körbeültük az asztalokat és szép sorjában mindenki mondott magáról valamit. Amikor rá került a sor, értesültünk róla, hogy halva született meg a gyerekük, és azóta nem képes leszokni az italról — ezennel egy szál virtuális fehér rózsát átnyújtok a neve nincs csecsemő emlékének.