92. SZÁZLÁBÚ — tanmese (2006.)

— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Afrika. Forró ölében termékeny bölcső ringott. Született abban sok minden, egyebek között egy százlábú is, aki testvéreitől eltérően afféle széllelbélelt alakká cseperedett. Bohókásan ugrabugrált a dzsungel mélyén, amíg el nem csúszott egy banánhéjon. Olyan szerencsétlenül esett, hogy az összes lába tőből kitörött. Ott sopánkodott nagy keservesen, hogy mi lesz most vele!

Az ébenfekete bölcs felfigyelt a hét mérföldre hallatszó jajveszékelésre. Parancsára rögvest egy bőven termő fa sarjadt ki az egykori százlábú mellett a földből, és roskadozó ágairól táplálóbbnál táplálóbb étkek hullottak alá, egyenest a még moccanni sem képes sehány lábú szájába. Ezért aztán soványka teste csuklónyira vastagodott és méternél is hosszabbra növekedett. Erőre kapott. Nyúlánk testével oldalazó mozdulatokat tett, és újra megtanult haladni. Így lett belőle kígyó, és boldogan csúszott-mászott a liánok között, de még a fák koronájában is. Ismét jól ment a dolga — de nem hazudtolta meg magát, és a régi szeleburdi maradt.

Egyik nap felkúszott az őserdő legmagasabb fájának tetejébe. Karikába formálta testét, és vadul hintázni kezdett az egyik ágon. Addig-addig ficánkolt, amíg súlya alatt ketté nem tört az ág. Könnyen nyakát szeghette volna, ha hirtelenjében nem kerekedik viharos szél, fel nem kapja, és jó messzire el nem repíti, hogy egy puha dombocskára ejtse — nem máshová, mint a Szaharába!

— Milyen idillien lágy ez a homoktenger! Mintha tejben-vajban fürödne a testem! — kiáltott fel boldogan.

Valóban, a hajnali nap még alig hevítette fel a finom szemcséket. A mi hüllőnk gyorsan szétnézett új lakhelyén: hová is pottyant? Széltében-hosszában betekeregte a dűnéket, mígcsak a hosszas csavargástól el nem fáradt, és meg nem pihent egy magasabb homokfodor kis árnyékában. Amikor felébredt, a nap korongja már fehéren izzott.

— Hű, az anyját! — szisszent fel mérgesen.

— Még leég a bőr a képemről! — Arrébb csusszant, és ismét feljajdult.

— A teremburáját, a hasam alatt érinthetetlenül tüzes a homok!

Az önsorsrontó kígyó eltöprengett egyre sanyarúbb sorsán: élni mégiscsak jó, tehát mire ez a sok könnyelműsködés? Át kellene gondolni a dolgokat! Addig-addig ügyeskedett, amíg fel nem tudta emelni testét, így mászott ki a slamasztikából.

Azóta észveszejtő ügyességgel száguldozik le és fel a homokdűnék járhatatlannak tűnő világában. Lakhelyet is talált magának: ha túl nagy a forróság odakint, befúrja magát a homokba. És azóta egyszer sem vette félvállról az életet.