92. SZÁZLÁBÚ — tanmese (2006.)
— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy
Afrika. Forró ölében termékeny bölcső ringott. Született abban sok minden,
egyebek között egy százlábú is, aki testvéreitől eltérően afféle széllelbélelt
alakká cseperedett. Bohókásan ugrabugrált a dzsungel mélyén, amíg el nem
csúszott egy banánhéjon. Olyan szerencsétlenül esett, hogy az összes lába tőből
kitörött. Ott sopánkodott nagy keservesen, hogy mi lesz most vele!
Az ébenfekete bölcs felfigyelt a hét
mérföldre hallatszó jajveszékelésre. Parancsára rögvest egy bőven termő fa
sarjadt ki az egykori százlábú mellett a földből, és roskadozó ágairól
táplálóbbnál táplálóbb étkek hullottak alá, egyenest a még moccanni sem képes sehány lábú szájába. Ezért aztán soványka teste csuklónyira
vastagodott és méternél is hosszabbra növekedett. Erőre kapott. Nyúlánk
testével oldalazó mozdulatokat tett, és újra megtanult
haladni. Így lett belőle kígyó, és boldogan csúszott-mászott a liánok között, de
még a fák koronájában is. Ismét jól ment a dolga — de nem hazudtolta meg magát,
és a régi szeleburdi maradt.
Egyik nap felkúszott az őserdő legmagasabb
fájának tetejébe. Karikába formálta testét, és vadul hintázni kezdett az egyik
ágon. Addig-addig ficánkolt, amíg súlya alatt ketté nem tört az ág. Könnyen
nyakát szeghette volna, ha hirtelenjében nem kerekedik viharos szél, fel nem
kapja, és jó messzire el nem repíti, hogy egy puha dombocskára ejtse — nem
máshová, mint a Szaharába!
— Milyen idillien lágy ez a homoktenger!
Mintha tejben-vajban fürödne a testem! — kiáltott fel boldogan.
Valóban, a hajnali nap még alig hevítette fel
a finom szemcséket. A mi hüllőnk gyorsan szétnézett új lakhelyén: hová is
pottyant? Széltében-hosszában betekeregte a dűnéket, mígcsak a hosszas
csavargástól el nem fáradt, és meg nem pihent egy magasabb homokfodor kis
árnyékában. Amikor felébredt, a nap korongja már fehéren izzott.
—
Hű, az anyját! —
szisszent fel mérgesen.
— Még leég a bőr a
képemről! — Arrébb csusszant, és ismét feljajdult.
— A teremburáját,
a hasam alatt érinthetetlenül tüzes a homok!
Az önsorsrontó kígyó eltöprengett egyre
sanyarúbb sorsán: élni mégiscsak jó, tehát mire ez a sok könnyelműsködés? Át kellene
gondolni a dolgokat! Addig-addig ügyeskedett, amíg fel nem tudta emelni testét,
így mászott ki a slamasztikából.
Azóta észveszejtő ügyességgel száguldozik le
és fel a homokdűnék járhatatlannak tűnő világában. Lakhelyet is talált magának:
ha túl nagy a forróság odakint, befúrja magát a homokba. És azóta
egyszer sem vette félvállról az életet.