120. SZAVAK FELSZABADÍTÓ EREJE – vért izzadva (1999)
Az első kötet – Akik a sötétben is látnak – adatgyűjtése során egyes
riportalanyokkal a lakásomon beszélgettem. Ezúttal egy fiatalember ült le
mellém a székbe. Előzetesen nem ismertem őt, de pár perc elteltével ráéreztem
zsigeri zárkózottságára. Testközelből hallhattam, miként szüli meg vajúdva,
vért izzadva, nem a mondatokat, hanem a szavakat. Nem a nem létező egóm
diktálta a vele szembeni nyílt szimpátiát. Úgy voltam ott, mint szülő nő
mellett a felkent bába. Ha megakadt mesélés közben, hagytam kissé pihegni, majd
feltettem a történetet továbbgördítő újabb
kérdést. Ettől nem vált lendületesebbé az életút mesélése, de a gyomrában
szép lassan oldódhatott az a bizonyos görcs. Olykor megszakítottam a beszélgetést,
hogy semleges témára terelve a szót, lazulhasson. Ilyenkor párbeszédszerűbbé
vált a társalgás. Irigylésre nem méltó történetét megismerve, nem csodálkoztam
karakterén. Nem volt rendben a szülői háttér. Olyan élmények is érték, melyek
visszanyomták a jelképes mocsárba.
Alaposan
kikérdeztem a magam békés módszerével: egy
hullámhosszra kerültem vele. Semmilyen megjátszás nem volt benne,
ideiglenesen az ő élethelyzeti szintjére próbáltam kerülni. Világra bábáskodtuk
az utolsó mondatot is, kikapcsoltam a felvevőt.
Mély csend
telepedett a szobára. Egymás mellett ültünk, szótlanul. Ha lett volna
klasszikus vekkerem, tik-takjától megsüketülhettünk volna.
Aztán minden
előzmény nélkül, feltűnően hangosan felsóhajtott. Hosszú némaság lett a
folytatás, aztán vontatottan belekezdett:
– Eddig senki
nem volt kíváncsi rám. Most úgy érzem, mintha a mellemről egy hatalmas kő legördült
volna. Szabadon lélegezhetek! – és élete folyamán az addig benne rekedt
megemészthetetlen problémaözön egy részét ideiglenesen kisóhajtotta magából.