120. SZAVAK FELSZABADÍTÓ EREJE – vért izzadva (1999)

Az első kötet – Akik a sötétben is látnak – adatgyűjtése során egyes riportalanyokkal a lakásomon beszélgettem. Ezúttal egy fiatalember ült le mellém a székbe. Előzetesen nem ismertem őt, de pár perc elteltével ráéreztem zsigeri zárkózottságára. Testközelből hallhattam, miként szüli meg vajúdva, vért izzadva, nem a mondatokat, hanem a szavakat. Nem a nem létező egóm diktálta a vele szembeni nyílt szimpátiát. Úgy voltam ott, mint szülő nő mellett a felkent bába. Ha megakadt mesélés közben, hagytam kissé pihegni, majd feltettem a történetet továbbgördítő újabb kérdést. Ettől nem vált lendületesebbé az életút mesélése, de a gyomrában szép lassan oldódhatott az a bizonyos görcs. Olykor megszakítottam a beszélgetést, hogy semleges témára terelve a szót, lazulhasson. Ilyenkor párbeszédszerűbbé vált a társalgás. Irigylésre nem méltó történetét megismerve, nem csodálkoztam karakterén. Nem volt rendben a szülői háttér. Olyan élmények is érték, melyek visszanyomták a jelképes mocsárba.

Alaposan kikérdeztem a magam békés módszerével: egy hullámhosszra kerültem vele. Semmilyen megjátszás nem volt benne, ideiglenesen az ő élethelyzeti szintjére próbáltam kerülni. Világra bábáskodtuk az utolsó mondatot is, kikapcsoltam a felvevőt.

Mély csend telepedett a szobára. Egymás mellett ültünk, szótlanul. Ha lett volna klasszikus vekkerem, tik-takjától megsüketülhettünk volna.

Aztán minden előzmény nélkül, feltűnően hangosan felsóhajtott. Hosszú némaság lett a folytatás, aztán vontatottan belekezdett:

– Eddig senki nem volt kíváncsi rám. Most úgy érzem, mintha a mellemről egy hatalmas kő legördült volna. Szabadon lélegezhetek! – és élete folyamán az addig benne rekedt megemészthetetlen problémaözön egy részét ideiglenesen kisóhajtotta magából.