120. SZAVAK FELSZABADÍTÓ EREJE — vért izzadva (1999.)

Az első kötet — Akik a sötétben is látnak — adatgyűjtése során egyes riportalanyokkal a lakásomon beszélgettem. Ezúttal egy fiatalember ült le mellém a székbe. Előzetesen nem ismertem őt, de pár perc elteltével ráéreztem zsigeri zárkózottságára. Testközelből hallhattam, miként szüli meg vajúdva, vért izzadva, nem a mondatokat, hanem a szavakat. Nem a nem létező egóm diktálta a vele nyílt szimpátiát. Úgy voltam ott, mint szülő nő mellett a felkent bába. Ha megakadt mesélés közben, hagytam kissé pihegni, majd feltettem a történetet továbbgördítő újabb kérdést. Ettől nem vált gördülékenyebbé az életút mesélése, de a gyomorban szép lassan oldódhatott az a bizonyos görcs. Olykor megszakítottam a beszélgetést, hogy semleges témára terelve a szót, lazulhasson. Ilyenkor párbeszédszerűbbé vált a társalgás. Irigylésre nem méltó történetét megismerve, nem csodálkoztam karakterén. Nem volt rendben a szülői háttér. Olyan élmények is érték, melyek őt visszanyomták a jelképes mocsárba. Alaposan kikérdeztem a magam békés módszerével: vele egy hullámhosszra kerültem. Semmilyen megjátszás nem volt benne, vele ideiglenesen egy élethelyzeti szintre próbáltam kerülni. Világra bábáskodtuk az utolsó mondatot is, kikapcsoltam a felvevőt. Mély csend telepedett a szobára. Egymás mellett ültünk, szótlanul. Ha lett volna klasszikus vekkerem, tik-takjától megsüketülhettünk volna. Minden előzmény nélkül, feltűnően hangosan felsóhajtott. Hosszú némaság lett a folytatás, aztán vontatottan belekezdett:

— Eddig senki nem volt kíváncsi rám. Most úgy érzem, mintha a mellemről egy hatalmas kő legördült volna. Szabadon lélegezhetek — és az élete folyamán addig benne rekedt megemészthetetlen problémaözön egy részét ideiglenesen kisóhajtotta magából.