197. SZAKMAI ÚT — osztálykirándulás (2002.)

Több, mint kétszáz osztályban jártunk öntevékenyen a vakvezetővel, hogy a tanuló ifjúság spontán feltett kérdéseire adott válaszok által képbe kerülhessenek, a nem látó élethelyzettel, és a vakvezető tudásával. Úgy gondolom, a gyerekektől a pedagóguson és a vakvezetőn át egészen magamig bezárólag, mindegyikőnknek hasznára váltak ezek a tanórányi szellemi együttlétek.

Egy-egy napra négy-öt tanórát vállaltam be — az ötödik óra végére szellemileg elfáradtam. Akadt olyan osztály, ahol a matektanár osztályfőnök elmondása szerint, a gyerekek előzetesen megkérték őt, hogy a kérdéseiket ő tegye fel. A katolikus iskolában az első padban felálló lány tüntetőleg kijelentette, hogy ő nem vallásos, az első óra előtt nem szokott imádkozni és az istenhit felöl kérdezett. Mivel engem az iskolába a hittantanár hívott meg — aki jelen volt a teremben — ezért kicentizett módon adtam tudtára a nem vallásosságomat. Mivel az óra kezdetén bármilyen kérdés feltevésére feljogosítottam a gyerekeket, ezért az egyik osztályban akadt két olyan túlkoros fiú, akik a szexualitásra vonatkozó erőltetett kérdéseikkel bombáztak. Egy-két kérdésüket türelmesen megválaszoltam, utána finoman a helyükre tettem őket. Az egyik osztályban elmondtam, hogy a barátságomat úgy jelzem Kicsinek, hogy a háztartási kekszet olykor kiveheti a számból. Erre aztán beindultak a gyerekek, hogy mutassam meg. Megtörtént. Az egyik kisfiú megkérdezte tőlem, hogy megpróbálhatná-e ő is? Kezébe nyomtam egy kekszet. Nagy izgatottan odaguggolt a kutya elé, aki hopp, és már az ő szájában volt a falat: a kisfiú nagyon boldog volt, osztálytársai ujjongva megtapsolták.

Emlékezetem szerint, egy vagy két alkalommal fordult elő, hogy a feltett kérdésre nem volt meg a válasz:

— kinek jobb, aki nem látva született, vagy aki látva?

Leforrázva álltam. Fejem kongott az ürességtől. Beletelt talán egy perc is, mikor éreztem, valamit mondani kellene:

— A választ nem tudom még, de hamarosan meg lesz!

Aki most úgy gondolja, hogy eközben eszeveszetten gondolkodtam a kérdésre adandó válaszon, azt ki kell ábrándítanom. A fejem továbbra is teljesen üres volt, de éreztem, valahol valami észrevétlenül munkálkodik bennem. Továbbra is némán álltam a pisszenés nélkül várakozó gyereksereg előtt, amikor magamat olyanképpen kezdtem érezni, mintha az üres üveg érezné azt, ahogyan szép lassan feltöltődik vízzel. Ezzel az érzéssel lett tudtomra adva a tudattalan által, hogy a feltett kérdésre adandó választ betöltötte a szürkeállományba:

— A kérdés rossz, mert annak alapján nem lehet megválaszolni. Annak jobb, aki a nem látásból fakadó hátrányokat minél nagyobb mértékben képes kiküszöbölni — erre a kérdésre addig nem fogalmaztam meg a saját válaszomat.