Vidám napot / szabad...,

Ezzel a kérdéssel folytatódott.

A 2003-tól rendszeressé váló túrázások során, az első éjszakai túra alkalmával (2004.), a Külső Bécsi úton lévő 18-as busz egyik megállójából keltünk útra, harmadmagammal. A Pilis-tetőt céloztuk meg félútnak: onnan pedig egy hátraarcot terveztünk, vissza a kiinduló pontig. Mire a csobánkai kemping mellett elvezető hosszú útra rátértünk, bőven ránk sötétedett. Mivel zene és társaság hangoskodását hallhattuk a kempingből, úgy gondoltuk, egy-egy korsó sör jótékonyan hatna a kiszáradó gigánknak. Beléptünk a söntésbe, és az ott lévő hölgytől rendeltünk egy kört. — Épp, hogy lötyög valamennyi a hordó alján — felelte, de azt szívesen odaadom maguknak, ingyen. A liter sört elharmadoltuk, megköszöntük a szíves vendéglátást, és indultunk bele a csillagos éjszakába. Hamarosan egy az egyik útszéli fa tetejéből vijjogva szárnyra kapó ragadozó madár tupírozta a békebeli nyugalmunkat. Valamivel távolabb pedig belefutottunk egy a környezettől legalább tíz fokkal melegebb termikbe, amelynek megtapasztalása máig tartóan fontos emléke a múltamnak. Előzetesen kitűzött célunkat — a Pilis-tetőt —kettőkor érhettük el: a földre fóliát terítettünk, amelyen egyet lakmároztunk, de mivel nagyon hűs volt az éjszaka, hamarosan megtettük azt a bizonyos hátraarcot.

 Azóta többször is elhaladtam a már nem létező egykori csobánkai kemping mellett. Lassacskán minden épület az enyészet áldozatává vált rajta: Mementónak némi épületmaradvány csúfolkodott a Pazar fekvésű területen, ahonnét páratlan rálátás nyílik a körülötte lévő tájra. Ma is arrafelé vezetett az utunk (2017.): bár Dobogókő lett végcélnak kitűzve, de párom útközben módosított, és a Pilis-tető felé haladtunk tovább a későbbiekben. De térjünk vissza a jelenbe. A meglévő épület-maradványokat intenzíven bontották: több teherautó és személygépkocsi várakozott a telken. Páromnak — talán nem első ízben — elmeséltem ama éjszakai túra ide vonatkozó sztoriját. Nem megállva folytattuk utunkat tovább. Kora délután érkeztünk meg a Pilis-hegység legmagasabb pontjára. Utolsó itt létem óta egy kilátó lett felhúzva a magaslaton (Szent Özséb). Két asztal is fel lett állítva, az egyikhez letelepedtünk: az addig ott lévő fiatalember és egy kisfiú, hamarosan odébb álltak. Erős, viharos szél keringett körülöttünk: egy-egy szendvicset haraptunk.

— Szabad leülni? — ezzel a kérdéssel szólított meg minket egy hölgy. Utána már hármasban ültük körbe az asztalt: a párom hamarosan elindult a kilátóhoz. Szóba elegyedtünk a hölggyel. Hamarosan kiderült, hogy 2004-ben tőle kaphattuk az utolsó egy liternyi sört: ő csak a kantint vitte akkoriban. Mint elmondta, tizennégy évig dolgozott ott. A kemping fénykorában évente — vakáció idején — több ezer fővárosi kisiskolásnak nyújtott közkedvelt táborhelyet. Szeretett ott dolgozni, de egymásnak estek az ilyen meg olyan résztulajdonosok, amely következtében egy nagy kupac romhalmaz maradt utánuk.