()Spanyol Izabella KANYONTÚRÁVAL — egymást kiegészítve (2023.)

Granada fő egyházi látványossága a katedrális és kápolna múzeum. A katedrálist 1521-ben Izabella királynő parancsára kezdték el építeni. Külső megjelenését alapul véve nem beszélhetünk építészeti remekműről. Belülről két egymástól elkülönült térből áll. Előbb a kisebbikbe tévedtünk be, amelyben halk egyházi zene szüremlett a fülünkbe. A másik csarnok volt a nagyobb. A falak emelet magasában hatalmas méretű festmények meséltek a kereszténységről és az uralkodóról. A belső tér akusztikája nem számottevő.

A Kápolna múzeumban található Izabella királynőnek, férjének és három gyermeküknek a koporsója. A számtalan relikviát mustrára kínáló tárlók sora különösebben nem érintett meg minket. A sírteremre viszont kíváncsiak voltunk. A Kápolna múzeum síkját több helyen is lépcsősor töri meg. Egy lejjebb lévő részben beálltunk a rövid sor végébe. Talán három méter mélybe kellett lemenni, jobbra tekintve bepillantást tehettünk a szarkofágokra, és elindulhattunk a felfelé vezető lépcsőn. Ennyi.

Rövid séta után megérkeztünk a Corral del Carbon elé. 1300-as évek elején épült, tágas belső udvarral, kétemeletes körfolyosós szálloda. Gazdagon faragott díszes kapun át lehet az udvarba bejutni, ahol vaskerettel összefogatott, repedező kőszökőkút emlékeztetett a régmúlt fényére.

Közelében sűrűn egymás mellé épített házak sikátorai. Bár nálam volt a másfél méter hosszú szabócenti, az utunkba kerülő legszűkebb utcarésznél mégis elfelejtettem elővenni: a két ház közötti távolság méternél keskenyebbnek bizonyult — egyikükben angolszász rockzenét hallgatott a lakó. Hangulatos ugyan, de itt élni? Az utcácska vége kisebb térre vezetett ki — a távolból vendéglő hangos terasza csábított felkeresésére. Hogy mi utalhatott spanyolságunkra, még ma sem értjük egészen pontosan, de egy helybéli autós tőlünk érdeklődött a parkoló holléte felöl. Viszonylag kevés feketével találkoztunk a belvárosban, belőlük egy százkilós a templom lépcsőjén ülve koldult. De akadt markát tartó fehér is, egyikőjük egész napon át az élelmiszerüzlet bejárata mellett ücsörgött a járdán.

A római híd más szempontból is fontos szerephez jutott esetünkben, mert onnan indult a Monachil településre tartó száznyolcvanhármas járat. A külső végállomástól a Los Cahorroson átvezető körtúra két és fél órát vett igénybe. Kanyontúráról van szó. Granadai tartózkodásunk első felében éjszakánként kiadós eső áztatta a környéket. A pár méter széles, de hangos folyamnak csak az egyik part menti keskeny sávja volt járható. Talaja jelentősen felázva. Mivel kezem ügyébe csak fehér bot akadt — mely vékonyka falvastagsága miatt alkalmatlan a támaszkodásra — gyakran kellett ügyeskedni: csúszós talaj, kidőlt fatörzsön átmászás, lehajló faágak alatt guggolva haladás, vékonyka peremen átjutás, magas lépcsőfokok megmászása, faágba kapaszkodva aláereszkedés. Egy ízben a mellettünk elhaladó spanyol férfi kíváncsi tekintettel visszanézett rám: valóban nem lát? . Később egy szintén rázós helyen bevárt minket és felajánlotta segítségét — megköszöntük, de megoldottuk. A túraútvonal kezdő oldalának vége felé döntés elé lettünk állítva: a veszélyesebb, vagy a könnyebb szakaszt választjuk-e? Nem emeltük a tétet. A harmadik függőhídon átjutva szépkilátáshoz érkeztünk. Melegen tűzött a nap, sütkéreztünk egyet. A faluba visszaereszkedés közben egy jelentősen meredek szakaszon túl egy hetvencentiméteres lépcsőt is kellett venni. A vadregényes környezetben tett kirándulás után sárosan álltunk meg a buszmegállóban.