Sötétben — Kicsivel könnyebb...
A nem látásnak nemcsak
hátránya, hanem előnye is van. Mire gondolok? A falu szélén lévő strandon
rengeteg ember nyüzsgött. Hatalmas ricsajt csaptak maguk körül. Az általunk
tervezett és kivitelezett napsátor árnyékában hűsöltünk a barátnőmmel — aki
látóként semmit sem vett észre a következőkből. Felfigyeltem a tó felé haladó
nagymama és a vele tartó unokája halk lépteire és csendes beszédjükre — egy
nagy társaságból váltak ki az imént. A gyerek belegázolt a tóba, az őt kísérő
felnőtt pedig megállt a parton. Az ötéves forma kisfiú elmélyülten játszott a
vízben. Hamarosan léptek neszét hallottam a fülem mellett — a nagyi visszament
a többiekhez. Az unoka pedig tovább játszott. Vödrével önfeledten merte és
öntötte a vizet. Egyszer csak megszűnt a csobogás. A kölyök magabiztosan
odakiáltott a tőle mintegy tizenöt méterre lévő hangoskodó csoporthoz: Pista
bácsi, ugye szép vagyok! Hangja határozott és lelkes volt. Válasz azonban nem
érkezett rá. A gyerek vödréből újra csobogni kezdett a víz. Már kezdtem
pilledni, mikor egy újabb: Pista bácsi, ugye szép vagyok! — röppent fel a
kisfiú ajkáról. Igaz, már valamivel halkabban, mint az imént, de lélekben nem
meginogva tette. És azok a fránya felnőttek, élükön Pista bácsival, továbbra
sem hederítettek rá. Teltek a percek. És valahonnan távolról, a végtelen
bizonytalanság tavából, suttogó esengés hangja szállt fel: Pista bácsi, ugye
szép vagyok? — a vödör ekkor már tétlenül lógott a gyerek kezében. Most is néma
csend volt rá a felelet. Majd fájdalmas döbbenettel, remegő hangon, és szinte
csak magának, újra megszólalt a kisfiú: csúnya vagyok — életem egyik
alapélményévé vált ez az eset. Lehet-e tökéletesebben megélni és átélni tíz
perc alatt azt, amihez máskülönben egy egész emberöltő kell? Kedves Pista
bácsi: ugye, szép az a kisfiú!
De mást is adott nekem a
nem látás. Mégpedig elvszerűséget. Barátnőmmel a szüleihez tartottunk. Degeszre
tömött hátizsák húzta a vállamat. Amikor felszálltunk a buszra, az már jócskán
tele volt utasokkal. Egy szabad kapaszkodóhely azonban mégis kínálta magát.
Lecövekeltem ott, épp egy ülés mellett. Kisvártatva felállt a rajta ülő, és
hellyel kínált. Köszönöm szépen, de csak egy pár megállót utazom — mondtam neki
kedvesen. Már elindult a busz, amikor a mellettem álló barátnőm megkérdezte:
miért nem ültél le? Az ülőhelyet azért ajánlotta fel nekem az utas, mert nem
látok, és nem azért, mert hátizsák húzza a hátamat. Mivel a nem látás nem gátol
az állásban, ezért nem fogadtam el a felkínált ülőhelyet. Máskülönben is:
lehet, hogy az illető fáradt, hadd üljön. Félúton jártunk már, mikor leszállt a
figyelmes utas. Akkor viszont kérés nélkül is leültem a megüresedett helyre,
mert még messze volt a végállomás.
Pár évvel később történt a
következő eset — akkoriban képezhették ki vakvezető kutyának Kicsit — , azáltal pedig a kérdés: mi szúrja a vaksi szemét?
Kapcsolatunk még bimbódzó szakaszában volt, amikor a lakásomon beszélgettünk a
hölggyel. A vakos takarítás fortélyairól esett szó. Távolabb ültünk egymástól.
A fotelből hangtalanul felállt a barátnőm, majd előttem két méterre elhaladva,
nesztelenül elment a szoba másik sarka felé, ahol ujjával megnézte: mennyire
poros a kisszekrény teteje. Nézésirányommal, de mással sem árultam el neki,
hogy észrevettem a titkolni kívánt cselekedetet. Mikor végzett az ellenőrzéssel,
hangtalanul visszalopózott a helyére, és leült a fotelbe. Majd mintha mi sem
történt volna időközben, elkezdett csacsogni. Nem sokáig fogsz te itt énekelni,
madárkám! — döntöttem azonnal. Megtanultam mértékkel
mérni, és határozottan szabni, ha kell. Tudom, ez vajmi kevés vigasz az
elvesztett képekért, de mégiscsak ostobaság lenne tőlem a már végleg elveszett
után sóhajtozni.
Nem csak a magam okán és
által tanultam sokat a látásvesztés óta. Süsü elévülhetetlen érdemeket szerzett
világlátásom kiszélesedésében. Édesanyám naponta százszor is elmondja: legalább
csak egy percig láthatnád, fiam, hogy milyen szerelmes szemekkel néz rád a
kutya. Egy nő nem tudna úgy rád nézni! És ezért mit tettem? Ha munka van, akkor
szigorúan követelek tőle, és ha okot látok rá, megszidom. Ha pedig rájövök,
hogy mégiscsak neki volt igaza, nem nekem, elnézést kérek tőle — megérti a
bocsánatkérést, és azt nyugtázza is! Máskülönben meg: a józan
ész által korlátolt szabadságot élvezheti mellettem. Bárhol is legyünk.
Úgy tartozunk szorosan eggyé, hogy közben mindketten megőriztük a
szabadságunkat. Ezt pedig egymástól tanultuk meg.
Mára már szokásává vált
Süsünek, hogy ha nem velem megy le sétálni az utcára, akkor a házhoz való
visszaérkezésekor felnéz a lakás ablakára. Meg az is, hogy jókat focizik a
teniszlabdával. Egyszer hason feküdt a nagyszőnyegen. Eléje ültem, és két
kézzel ütögettem a lasztit, aztán váratlanul az egyik tenyerem alá rejtettem,
és a nyitott kezemmel körözgettem a szőnyegen. Ezt a trükközést éberen
figyelte. A vége az lett, hogy a két mellső lábával elkezdte rugdosni a labdát,
és nagy örömmel rohant utána. Ez még hagyján, de azután fekvő helyzetben
rátette az első tappancsát a labdára, és körözni kezdett. Ha megunta az egyedül
játszadozást, szájába kapta a labdát, és féloldalról az ölembe vágta. Ne
lazsálj, gazdikám! Elég gyakran gurult be a labda a kanapé alá. Napok múlva is
emlékezett rá Süsü, hogy a kedvenc játéka ott van rabul ejtve — hosszasan állt
leszegett fejjel előtte. Amikor erre rájöttem, gondoltam egyet, az ággyal
párhuzamosan oldalára fektettem Kicsit. Elülső lábával benyúltam a fekhely alá
úgy, hogy onnan kipöckölődjön a labda. Bitangul örült a játék kiszabadulásának
Süske. És mi történt azután? Ha újra szorult helyzetbe került a gömbölyű játék,
azonnal oldalvást feküdt az ágynak, és lábával bekalimpált a labda után!
Esküvőre lettünk
hivatalosak, Kicsivel — az Életbajnokok kötet kapcsán már tettem említést róla.
Most más okból hozakodom elő vele. Kerthelyiségben tartották a lagzit, így Süsü
szabadon lófrálhatott. Tudtam: semmit sem fog levenni az asztalról, maximum
kitartóan szemez a lakmározókkal. Egyedüli nem látóként voltam jelen a nagy
eseményen, és a menyasszonyon kívül senkit sem ismertem a jelenlévők közül. De
ha már itt van a remek alkalom a táncra, vétek lenne kihagyni. És szép sorjában
felderítettem a szalma nőket, vagy a férjük mellől vágyakozóan a táncparkett
felé meredő asszonyokat. Bármerre mentem, Kicsi állandóan a sarkamat taposta. A
lassú tánc közben egykedvűen sétált a teremben, vagy bekukkantott a konyhába:
van még valami a kondér alján? Viszont amikor gyors hejehujázásba fogtak a
táncolók, azonnal hozzám rohant a kutya, és ellökdösött a táncpartneremtől. A
számára rendszertelenné vált mozgásomból arra következtethetett Süske, hogy
bajba kerültem, és rögvest menekíteni akart.
A tartalék kutyatápot a
pincében tárolom. Együtt szoktunk lemenni érte Kicsivel. Egyszer arra
gondoltam, kipróbálom, mit tesz a kutya, ha nem gyújtok villanyt. Becsuktam
magam mögött a pinceajtót. Teljesen sötét lett. Leindultam a tizenhét
lépcsőfokból álló lépcsősoron. Süsü eközben egy tapodtat sem mozdult. Már
majdnem leértem a pinceszintre, mikor magam után hívtam őt. A szokásosnál
lassabban, de jött utánam. Kinyitottam a vaslemez ajtót, és befordultam a
pincébe. Kicsi utánam poroszkált. Aztán kinyitottam a pincerészem lakatját is,
és a magammal hozott műanyag vödröt teletöltöttem kutyatáppal. Kicsi
oda-odaszimatolt a kajához, de nem vett belőle egy megveszekedett szemet sem.
Aztán visszaindultunk. Egész idő alatt a legnagyobb nyugalommal viselkedett a
sötétben.
Egyszer ritkán látott,
özönvízszerű mennyiségben ömlött alá az égi áldás. Este volt, este volt, ki-ki
nyugalomba... Hiába ültetném rá az ülőkére Kicsit,
dolgavégezetlenül ugrana le róla. Nincs mese, le kell menni vele egy kis körre,
és már a főútvonalra nyíló kapu előtt álltunk, a lépcsőházban. Iszonyatos
hangja volt az esőnek, amit még félelmetesebbé tett az orkánerejű szél
bömbölése. Kinyitottam a kaput. Kicsi abban a pillanatban hátraugrott vagy
másfél métert — annyira megijedt a lépcsőházba bezúduló víztől. Mi tagadás, én
is alaposan elámultam. De ha már felöltöztünk — rajtam gumicsizma, rövidnadrág
és egy vízálló dzseki volt, na meg egy sildes sapka a fejemen —, akkor nincs
hátra arc, csak előre — és már kint voltunk a tisztára mosott utcán. Elnevettem
magam: ilyen bolond időben csak a hozzá hasonló megy ki sétálni — gondolja az
emberek többsége. Én viszont másként vagyok ezzel: ha elázik is a ruhám, pár
órán belül megszárad a fregolin, és kész. E kis pluszmunka árán viszont egy
életre szóló élményhez jutunk, igen, jutunk, mert kétlem, hogy Kicsi azt az
utat valaha is elfeledné. És vallom, a szép emlékek mindig ki fogják segíteni
az embert, amikor a feje fölött csapkodnak az élet villámai. Eleinte
kelletlenül lépkedett mellettem Süsü a hosszúpórázon. Aztán, amikor már bőrig
ázott — úgy öt másodperc kellett hozzá —, már alig törődött a
kényszertusolással. Kedvenc pisilőhelyén, dolga végeztével nem kellett lehúznia
a vécét… Én a járdán lépkedtem — a nadrágom teljesen átázott, a lábamat pedig
már réges-rég tisztára mosta az eső. Elértünk az első keresztutcához. Mivel
ilyen ítéletidőben lehetetlen meghallani a közeledő jármű hangját, ezért
előrenyúltam, és hosszasan, vízszintes helyzetben magam elé tartottam a fehér
botot, majd leléptem az úttestre. Meghökkentem. Ugyanis negyven centi magasan
állt rajta a víz. Csizmám azonmód tele lett. Ez már döfi! — valóban érdemes
volt lejönni! Én átgázoltam a folyamon, Süsü pedig átúszott rajta. Amikor
kikecmeregtünk az áradatból, rám sandíthatott Kicsi: te sem vagy normális,
fiacskám! Ide figyelj, Süske: legalább ezt is átéljük, ennyivel is gazdagabb
lesz az életünk. Újra már nem tekintett rám a kutya, inkább szedte a lábát.
Befordultunk a parkba, aminek nem füves területe apró szemű, folyami sóderrel
volt felszórva. Húsz centi vastagon állt rajta a víz, de végig! Féltem, nehogy
ránk dőljön egy, a szélviharban gyenge törzsűnek bizonyuló fa. Szó mi szó,
alaposan kijutott a pokoli időjárás viszontagságaiból. Ráadásul Süske is jól
járt, hiszen a városi levegőtől poros, és minden bizonnyal szennyezett bundája
patyolat tisztaságúvá lett, mire hazaértünk.