174. SÖPRÉS – számomra kötelező (2018)

Szüleim négy hónap leforgása alatt mentek el. Igen, mentek el. Ezt a megfogalmazást sokan kritizálják – finomkodónak, mellébeszélőnek tartják. Én viszont úgy gondolkodok felőle, hogy mivel a szüleim fizikai távozásuk után lényem részeként továbbélnek bennem örökké, ezért számomra nem meghaltak, hanem elmentek. Amennyiben érintőlegesen bevonjuk ide a mennyország megosztó témakört, akkor bennem abba a jelképes mennyországba jutottak. Ez is fontos része szeretteink emlékének feldolgozásában. De ez még csak a kezdet.

Édesapám halála nem volt tervezhető előre, bár egészségi állapota folyamatosan romlott. Ezzel szemben édesanyámé előre borítékolható volt. Mivel édesapám halála után édesanyám négy hónapon át tevőleges segítségemre szorult, ezért szüleim fizikai elvesztésének feldolgozása egyszerre szakadt a nyakamba. Hogy ki miként képes – vagy nem – az ilyen tragédiát kezelni, feldolgozni, az erősen egyénfüggő. Valamit nagyon elvesztünk magunkból, valami nagyon meghal bennünk, helyén űrméretű üresség tátong. A jelképes sebet mihamarabb be kell gyógyítani. Aki nem képes rá, összeomolhat lelkileg, könnyen rámehet.

Szüleim halálának sikeres kezelését, és vele a feldolgozást a második látásvesztést követő, önmagam rehabilitációja során alkalmazott technikára alapoztam: söprés. Nem könnyű. Más élethelyzetre másoknak ajánlottam, nekik nem jött be. Lehet, hogy nem exporttermék, mert a módot mindenkinek saját magára szabottan kell megtalálnia.

Szüleim fizikai elvesztésének ténye két létformában és kétféleképpen tört rám. Amennyiben a rám szakadó emlék nem okozott lelki fájdalmat, gyötrődést, gondolati síkon kezeltem. Az álomtérben viszont teljesen kiszolgáltatott voltam. Ha sikerült belőle mihamarabb felébredni, további izzadságcseppeket megtakaríthattam. Megérkeztem a lényegi részhez, mert a tényleges rehabilitációs munkát csak éber állapotban végezhettem el. Amennyiben a mázsányi súllyal rám nehezedő álomteher következtében felriadtam, olyan lélek és agynyomorító állapotban voltam, melyet azonnal kellett kezelni. Vicces vagy nem, de ilyenkor elnézést kértem anyukámtól, hogy bár szeretlek, de bocs, mert most gyorsan kisöpörlek a fejemből – és helyére tetszőleges témájú régi szép emléket telepítettem. Ilyen vészterhes szituációban nem szabad még egy másodpercet sem habozni: söprés!

Szerencsére már a látásvesztés feldolgozása során megértettem a söprésben rejlő gyógyító mechanizmust. Könnyen, vagy alig kezelhető mértékben törhet ránk szeretteink emléke. A második mód a fontos, mert ha nem teszünk ellene azonnal és könyörtelenül, könnyen rámehetünk. Amennyiben vészterhes esetben mindig azonnal, és hosszú távon mindig következetesen söprünk, akkor szép lassan megérti az agy, hogy a továbbiakban ilyen tartalmakra a tudatos énünknek nincs szüksége. Kerülendő számunkra. Igaz, lassan esik le a tantusz, lassan tanul, mint a porceláncsirke, de tanul, és ez a lényeg. Ha mindezt sikerül tevékeny élettel megfejelni, az további segítségünkre lehet. Az erős emlékbetörések szép komótosan elkezdtek előbb enyhülni, majd idővel ritkulni. Nekem három évre volt szükségem a végleges feldolgozáshoz, a nyugvópontra megérkezéshez.