174. SÖPRÉS —
számomra kötelező (2018.)
Szüleim négy hónap
leforgása alatt mentek el. Igen, mentek el. Ezt a megfogalmazást sokan
kritizálják — finomkodónak, mellébeszélőnek tartják. Én viszont úgy gondolok
felőle, hogy mivel a szüleim fizikai távozásuk után, lényem részeként
továbbélnek bennem örökké, ezért számomra nem meghaltak, hanem elmentek.
Amennyiben érintőlegesen bevonjuk ide a mennyország megosztó témakört, akkor
bennem abba a jelképes mennyországba jutottak. Ez is fontos része szeretteink
emlékének feldolgozásában. De ez még csak a kezdet.
Édesapám halála nem
volt tervezhető előre, bár egészségi állapota folyamatosan romlott. Ezzel
szemben édesanyámé előre borítékolható volt. Mivel édesapám halála után
édesanyám négy hónapon át tevőleges segítségemre szorult, ezért szüleim fizikai
elvesztésének feldolgozása egyszerre szakadt a nyakamba. Hogy ki miként képes —
vagy nem — az ilyen tragédiát kezelni, feldolgozni, az erősen egyénfüggő.
Valamit nagyon elvesztünk magunkból, valami nagyon meghal bennünk, helyén
űrméretű üresség tátong. A jelképes sebet mihamarabb be kell gyógyítani. Aki
nem képes rá, összeomolhat lelkileg, könnyen rámehet.
Szüleim halálának
sikeres kezelését, és vele a feldolgozást, a második látásvesztést követő,
önmagam rehabilitációja során alkalmazott technikára alapoztam: söprés. Nem
könnyű. Más élethelyzetre másoknak ajánlottam, nekik nem jött be. Lehet, hogy
nem exporttermék, mert a módot mindenkinek saját magára szabottan kell
megtalálnia.
Szüleim fizikai
elvesztésének ténye, két létformában és kétféleképpen tört rám. Amennyiben a
rám szakadó emlék nem okozott lelki fájdalmat, gyötrődést, gondolati síkon kezeltem.
Az álomtérben viszont teljesen kiszolgáltatott voltam. Ha sikerült belőle
mihamarabb felébredni, vele további izzadságcseppeket megtakaríthattam.
Megérkeztem a lényegi részhez, mert a tényleges rehabilitációs munkát csak éber
állapotban végezhettem el. Amennyiben a mázsányi súllyal rám nehezedő álomteher
következtében felriadtam, olyan lélek és agynyomorító állapotban voltam, melyet
azonnal kellett kezelni. Vicces, vagy nem, de ilyenkor elnézést kértem
anyukámtól, hogy bár szeretlek, de bocs, mert most gyorsan kisöpörlek a
fejemből, és helyére tetszőleges témájú régi szép emléket telepítettem. Ilyen
vészterhes szituációban nem szabad, még egy másodpercet sem habozni: söprés!
Szerencsére már a
látásvesztés feldolgozása során megértettem a söprésben rejlő gyógyító
mechanizmust. Könnyen, vagy alig kezelhető mértékben törhet ránk szeretteink
emléke. A második mód a fontos, mert ha nem teszünk ellene azonnal és
könyörtelenül, könnyen rámehetünk. Amennyiben vészterhes esetben mindig azonnal,
és hosszú távon mindig következetesen söprünk, akkor szép lassan megérti az
agy, hogy a továbbiakban ilyen tartalmakra a tudatos énünknek nincs szüksége. Kerülendő
számunkra. Igaz, lassan esik le a tantusz, lassan tanul, mint a porceláncsirke,
de tanul, és ez a lényeg. Ha mindezt sikerül tevékeny élettel megfejelni, az további
segítségünkre lehet. Az erős emlékbetörések szép komótosan elkezdtek előbb enyhülni,
majd idővel ritkulni. Nekem három évre volt szükségem a végleges
feldolgozáshoz, a nyugvópontra megérkezéshez.