SOKAT TŰRTEM

Szarka Miklós (62 éves)

(Jelnyelvi tolmács: Fábián Melinda)

Nagyszüleim és szüleim is hallók voltak. Négyen vagyunk testvérek, közülünk ketten siketek. Hogyan lehet ez? A mai napig sem tudom. Az viszont biztos, hogy a családunk tagjai hajlamosak a betegségre, és a távoli rokonságban voltak siketek is. Édesanyám egyformán szeretett mind a négyünket, de édesapámon érezni lehetett, hogy nem szívleli siket gyermekeit. Egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy miért nem hallunk. Anyu valamennyire megtanult jelelni. Két, halló testvérünkkel kiváló volt a kapcsolatunk. Bár ők sem tanultak meg jelelni, mégis tökéletesen megértettük egymást (szájról olvasással, úgy, hogy lassan beszéltek).

A siketek iskolájába jártam Debrecenben. A nem hallás nekem természetes állapotom, ezért nem is zavart. Láttam, hogyan játszanak a gyerekek, és leutánoztam a mozdulataikat. Igazából csak egy sport érdekelt: a labdarúgás. Azért kedveltem meg, mert csapatsport és a szabadban játsszák. A hallás és a beszéd (szóbeliség) hiánya futballozás közben nélkülözhető. Mindennap kergettem a labdát; társaim között szép számmal akadtak halló fiúk is.

Az iskola befejezése után úgy döntöttem, hogy Budapesten próbálok szerencsét (siket nővérem is hasonlóképpen határozott, míg két halló testvérünk vidéken maradt). Az egyik fő szempont a futball folytatása volt. Négy csapata volt a siketek labdarúgószakosztályának, és a mi pályánk a Könyves Kálmán körúton volt. De más is vezérelt a fővárosba: szakmát szerettem volna tanulni, és ezért beiratkoztam a fémcsiszolóipari iskolába, ahol három év után sikeresen levizsgáztam. Ezalatt kollégiumban laktam. Első munkahelyem az Evőeszköz Gyár volt, ahol tíz évig dolgoztam. Utána a Gyógyászati Segédeszközök Gyárában végeztem összeszerelő munkát.

Az ifjúságiakhoz kerültem, 1956-ban. Csupán három év kellett ahhoz, hogy fölkerüljek a legjobb csapatba. Eleinte jobbszélső voltam, majd átkerültem a bal szélre, végül — idősebb koromra — jobbhátvéd lettem. Hetente két edzésünk volt, a hétvégén pedig a bajnoki meccseket játszottuk. A budapesti II. osztályban tizenhat csapat mérhette össze a tudását. Ebből adódóan sok-sok “halló” csapattal kellett megmérkőznünk. A játékvezetőnek figyelembe kellett vennie, hogy nem elég, ha csak sípol. Ha megállította a játékot, nemcsak fütyült, de integetett is az egyik kezével, a partjelzők pedig lengették a zászlajukat, hogy jelezzék a mérkőzés megszakítását. A siketek csapatában emellett mindig volt két-három nagyothalló játékos is, és ők is segítettek kézjelekkel.

Lehet, hogy tévedek, de a pályán úgy érzékeltem, hogy a játékvezetők inkább a “halló” csapatoknak kedveztek ítéleteikkel. Amit viszont a saját bőrömön éreztem, tapasztaltam: durvák és szemtelenek voltak velünk az ellenfél játékosai. Gyakran ütöttek oda galádul, köptek le bennünket szemérmetlenül — csak azt nem tudom, hogy miért?

Egyszer barátságos mérkőzést játszottunk az ország legnépszerűbb sportegyesületének öregfiúcsapatával. Ott játszott egyik kedvelt sportolójuk is, és szemernyivel sem viselkedett különbül (ki nem állhatja a siketeket). Mivel imádtam futballozni, tűrtem a megalázó helyzeteket. Sokat szenvedtem az ellenfelek szégyenletes magatartása miatt, és egyre gyakrabban el is kapott miatta a hevület, aminek általában az lett a vége, hogy kiállított a bíró. Emiatt persze elégedetlen volt velem az edző, így hát gyakran kimaradtam a siketek válogatottjából. Ez az állandóan ismétlődő konfliktus végigkísérte labdarúgó pályafutásomat.

A siket válogatottal több kelet-európai országba is eljutottam: jártam a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Romániában is. A siketek második olimpiáján, (Belgrádban 1969 — az első Milánóban volt, 1957-ben) a harmadik helyért játszhattunk, és azt el is nyertük. A döntőben mérkőző csapatok egyike a szovjet válogatott volt. Hogy, hogy nem, az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy hat szovjet játékosnak nincs baj a fülével. Kizárták őket a versenyből, és így ezüstéremmel térhettünk haza Belgrádból.

A legemlékezetesebb mérkőzést a román válogatott ellen vívtuk (Bukarestben, 1968-ban). Ötvenezer néző előtt csaptunk össze, ráadásul totómérkőzés volt a meccs. Élvezetes, hajtós mérkőzést láthatott a publikum. A hármas sípszó után boldogan ugrottunk egymás nyakába, mivel 5:2-re győztünk (a jobbhátvéd posztján játszottam, és nem rúgtak mellőlem gólt)!

Mostoha körülmények között sportoltunk. Ha volt rá saját pénzünk, akkor utazhattunk, ha nem, akkor bizony itthon maradtunk. A sportfelszerelésünk meglehetősen viseltes volt: nem tellett újra. Támogatást voltaképpen alig kaptunk: igazi amatőrök voltunk.

Az elején még siket edzője volt a csapatnak: ez volt a lehető legrosszabb megoldás. A halló edzővel sokkal jobban jártunk. Miért? Vele nem lehetett bratyizni, tehát tárgyilagos maradt. Szakmailag felkészültebb és tapasztaltabb volt; jobban értett a labdarúgáshoz, mint siket kollégája. Nem mellékes az sem, hogy megértőbb és türelmesebb volt velünk. 1998-ban én voltam a válogatottunk ideiglenes edzője, de fel kellett hagynom vele, mert nem végeztem edzőképző iskolát.

Huszonegy évesen nősültem; egy ugyancsak siket lányt vettem feleségül. 1964-ben ikreink születtek (fiú és lány). Eleinte persze nem tudtuk, hogy hallanak-e az apróságok. Ugyancsak volt bennünk félsz — főleg, hogy nem halló nővéremnek siket babája született. Rendszeresen tapsoltunk feleségemmel a kiságy körül. Amikor észrevettük, hogy a gyerekek a hangforrás irányába mozdítják fejüket, határtalan boldogság fogott el minket. Mivel a siketek iskolájában a pedagógusok külön gondot fordítanak arra, hogy a lehetőségeinkhez képest minél jobban megtanuljunk artikulálni, ezért “beszélgetni” is tudtunk a szépen fejlődő ikrekhez (nem tanultak meg jelelni). Gyermekeink nem szégyelltek bennünket, de sokat szenvedtek miattunk. Amikor már iskolába jártak, állandóan az orruk alá dörgölték az osztálytársaik, hogy: apátok, anyátok süketnéma! Ilyenkor letörten jöttek haza. Feleségemmel csak azt kértük, hogy ne törődjenek velük, ne legyenek mérgesek rájuk. — Ha már felnőttek lesztek, másként fogjátok látni a helyzetet! — Így is lett: mindkét gyermekem megházasodott, és már három unokám van — mindhárman kiválóan hallanak. 1985-ben újra megnősültem. Egy elvált, siket asszonnyal keltünk egybe, akinek két halló gyermeke van — boldogan élünk.

1981–1989 között a siketek budapesti helyi szervezetének elnökségi tagja voltam. 1995 óta vagyok a Magyar Siket Sportérmesek Klubjának vezetőségi tagja, és 2000-ben elnökhelyettessé választottak — sok társadalmi munkát végzek. Szeretek tévézni, kijárok a focimeccsekre, gyakran kártyázunk, és minden évben külföldre utazunk a feleségemmel.

Tizennyolc évig fociztam nagypályán, majd még hármat kispályán. A sport elsősorban kikapcsolódás volt, de barátokra is találtam a csapattagok és a többi sportágban szereplő siket társaim körében. Nekem is — mint minden idősebb, “fogyatékos” sportolónak — nagy bánatom, hogy mi nem kapjuk az olimpiai érem után a sportjáradékot.