111. SOHA NEM
AKARTAM — nem bántam meg (1998.)
Iskolásként hiába
veselkedtem neki a házi feladatnak kapott versek bebiflázásának, az én agyam ilyesmire
nem volt alkalmas. Egyszer kedvünk szerint való költeményt kellett megtanulni.
Esetemben ez Petőfi legkurtább verse lett, Az óceán. A négysoros tökéletes
visszaadásáért, jogosan-e vagy nem, egy hármas osztályzat lett a
számszerűsíthető eredmény.
Teltek-múltak az
évtizedek. Eközben a technika ugrásszerű fejlődésen ment át. Elérhető áruvá
váltak a személyi számítógépek. Hogy a látásvesztés után újra képes legyek
érdemben írni és olvasni, rászántam magam a beszerzésre. Mivel ennek
realizálása pár hetet vett igénybe, valakitől kértem egy használaton kívüli tasztatúrát.
A billentyűk feliratát segítséggel diktafonba mondtam, majd a felvételt
ismétlődően visszahallgatva, kívülről megtanultam. Ötletszerűen mondatokat
kezdtem pötyögni. Később ezt megfejelve, már az ágyon hanyatt fekve, az ujjaim
jelképes mozgatásával, fejben készült a spontán írásmű. Hamarosan elérkezett a
számadás ideje. A billentyűk pozícióját hibátlanul memorizáltam, és mindig a
megfelelő betűket ütöttem le. Ez már csak azért is jött jól a továbbiakban,
mert akkoriban még csak olyan képernyőolvasó segítette a Windowst használó
látássérülteket (1998.), amely csak a sorok első négy-öt szavát olvasta fel.
Örömmel írtam a
számítógép segítségével, ekkor már nyolc éve nem láttam. Eleinte mindenféle
agyszüleményt rögzítettem, később kazettán lévő hangos könyv tartalmat. A
tudattalanomban összeálló törekvés tovább noszogathatott. Jött egy gondolat.
Bár régóta nem látok, mégis, fogalmam nincs a többi
sorstárs felöl. Milyen remek lenne egy magnó előtt velük az életük alakulásáról
beszélgetni. Belőle én is okulhatnék. De a kétkedés is ott munkálkodott bennem.
Bemehetnék a szövetség portájára, és megszólíthatnám az oda megérkező fehér
botosokat:
—
Szia, Én
Reményik László vagyok. Meséld már el az életed történetét!
Legenyhébb esetben is furcsán néztek volna rám. Viszont, jutott
eszembe, ismerek néhány vakvezetővel közlekedőt, talán náluk sikerrel járhatok.
Így is lett. A mindenki ismer valakit elv ez esetben is igaznak bizonyult. Az
ismeretségi kör korlátlanul bővíthetővé vált. A tizenötödik riport elkészülte után ugrott be a felismerés, és pattant ki a
szikra a fejemből: ezek a történetek rém érdekesek, ilyesmihez nem lehet másutt
hozzájutni, könyvbe való!
A számítógép megvétele után két évvel, előbb kiadót keresve, majd
szponzorok felkutatása után, megjelenhetett az első kötetem: Akik a sötétben is
látnak címmel. Soha nem voltam képes verset bebiflázni, soha nem akartam
könyvet írni, és mégis. Az elsőt további hat követte szoros egymásutánban. A
hetedik után tizenhat évnyi kihagyást követően 2023-ban a Magyar Don Quijote
című irodalom következett: az első Kazinczy-díjas költő,
Kozma Béla töredékes élettörténete, versekkel és színdarabbal kiegészülve. Bár
életem fontos részévé vált a betűk által teremtett világ, de nem vált mániámmá.
Számomra a változatosság az igazi életelixír.