111. SOHA NEM AKARTAM — nem bántam meg (1998.)

Iskolásként hiába veselkedtem neki a házi feladatnak kapott versek bebiflázásának, az én agyam ilyesmire nem volt alkalmas. Egyszer kedvünk szerint való költeményt kellett megtanulni. Esetemben ez Petőfi legkurtább verse lett, Az óceán. A négysoros tökéletes visszaadásáért, jogosan-e vagy nem, egy hármas osztályzat lett a számszerűsíthető eredmény.

Teltek-múltak az évtizedek. Eközben a technika ugrásszerű fejlődésen ment át. Elérhető áruvá váltak a személyi számítógépek. Hogy a látásvesztés után újra képes legyek érdemben írni és olvasni, rászántam magam a beszerzésre. Mivel ennek realizálása pár hetet vett igénybe, valakitől kértem egy használaton kívüli tasztatúrát. A billentyűk feliratát segítséggel diktafonba mondtam, majd a felvételt ismétlődően visszahallgatva, kívülről megtanultam. Ötletszerűen mondatokat kezdtem pötyögni. Később ezt megfejelve, már az ágyon hanyatt fekve, az ujjaim jelképes mozgatásával, fejben készült a spontán írásmű. Hamarosan elérkezett a számadás ideje. A billentyűk pozícióját hibátlanul memorizáltam, és mindig a megfelelő betűket ütöttem le. Ez már csak azért is jött jól a továbbiakban, mert akkoriban még csak olyan képernyőolvasó segítette a Windowst használó látássérülteket (1998.), amely csak a sorok első négy-öt szavát olvasta fel.

Örömmel írtam a számítógép segítségével, ekkor már nyolc éve nem láttam. Eleinte mindenféle agyszüleményt rögzítettem, később kazettán lévő hangos könyv tartalmat. A tudattalanomban összeálló törekvés tovább noszogathatott. Jött egy gondolat. Bár régóta nem látok, mégis, fogalmam nincs a többi sorstárs felöl. Milyen remek lenne egy magnó előtt velük az életük alakulásáról beszélgetni. Belőle én is okulhatnék. De a kétkedés is ott munkálkodott bennem. Bemehetnék a szövetség portájára, és megszólíthatnám az oda megérkező fehér botosokat:

— Szia, Én Reményik László vagyok. Meséld már el az életed történetét!

Legenyhébb esetben is furcsán néztek volna rám. Viszont, jutott eszembe, ismerek néhány vakvezetővel közlekedőt, talán náluk sikerrel járhatok. Így is lett. A mindenki ismer valakit elv ez esetben is igaznak bizonyult. Az ismeretségi kör korlátlanul bővíthetővé vált. A tizenötödik riport elkészülte után ugrott be a felismerés, és pattant ki a szikra a fejemből: ezek a történetek rém érdekesek, ilyesmihez nem lehet másutt hozzájutni, könyvbe való!

A számítógép megvétele után két évvel, előbb kiadót keresve, majd szponzorok felkutatása után, megjelenhetett az első kötetem: Akik a sötétben is látnak címmel. Soha nem voltam képes verset bebiflázni, soha nem akartam könyvet írni, és mégis. Az elsőt további hat követte szoros egymásutánban. A hetedik után tizenhat évnyi kihagyást követően 2023-ban a Magyar Don Quijote című irodalom következett: az első Kazinczy-díjas költő, Kozma Béla töredékes élettörténete, versekkel és színdarabbal kiegészülve. Bár életem fontos részévé vált a betűk által teremtett világ, de nem vált mániámmá. Számomra a változatosság az igazi életelixír.