Vidám napot / soha nem akartam...,

Igen, és mégis.

Iskolásként hiába veselkedtem neki a házi feladatnak kapott versek bebiflázásának, az én agyam erre nem állt rá soha sem. Egyszer magunktól kellett kiválasztani egy költeményt, ami Petőfi legkurtább verse lett — Az óceán — és a négysoros tökéletes visszaadásáért egy hármas osztályzat lett a számszerűsített jutalom.

Teltek-múltak az évek, közben a technika is ugrás szerű fejlődésre szánta el magát: elérhető áruvá váltak a személyi számítógépek. Hogy újra képes legyek írni és olvasni, ezért egy ilyennek a megvásárlására szántam el magam. Mivel ennek realizálása pár hetet vett igénybe, szereztem egy kiselejtezett tasztatúrát. A billentyűk feliratát segítséggel diktafonba felmondtam, majd a felvételt újfent visszahallgatva, és törekedve a tökéletes memorizálásra, kívülről megtanultam. Eleinte a billentyűzet révén ötlet szerű szövegeket pötyögtem a semmibe. Később ezt feladva, az ágyon hanyatt fekve, fejben az ujjaim jelképes mozgatásával formáltam a spontán írásműt. Rövidesen elérkezett az elméleti írás tudás gyakorlatban való leellenőrzésének ideje: a billentyűket hibátlanul bifláztam be. Ez már csak azért is jött jól a továbbiakban, mert akkoriban még csak olyan képernyőolvasó segítette a Windovs-t használó látássérülteket, amely csak a sorok első néhány szavát olvasta fel.

Örömmel írtam a számítógép segítségével: ekkor már nyolc éve nem láttam. Eleinte mindenféle agyszüleményt bábáskodtam a világra, utána kazettán lévő hangoskönyv irodalmat. A tudattalanomban összeálló belső törekvés tovább noszogathatott. Bár régóta nem látok, mégis, fogalmam nincs a többiek felöl. Milyen remek lenne velük egy magnó előtt az életük alakulásáról beszélgetni. Bemehetnék a szövetség portájára ugyan, és megszólíthatnám az oda megérkező fehér botosokat ekként: — Szia, Én a Reményik Laci vagyok, meséld már el nekem az életed alakulását! — legenyhébb esetben is, hülyének tartanának. Viszont — jutott eszembe — ismerek néhány vakvezetővel közlekedőt, talán náluk eredménnyel járhatok. Így is lett, és mivel a „mindenki ismer valakit” elv ez esetben is igaznak bizonyult, a kör korlátlanul bővíthetővé vált. A tizenötödik riport elkészülte után ugrott be a felismerés és pattant ki a szikra: ezek a történetek rém érdekesek, ilyesmihez nem lehet másutt hozzájutni, könyvbe való! — és két évvel később megjelenhetett az első kötetem, „Akik a sötétben is látnak” címmel.

Soha nem voltam képes verset bebiflázni, soha nem akartam könyvet írni, és mégis.