Kulcs — Kicsivel könnyebb...

A délutáni nap erőteljesen melengette arcomat a szobában. Az egyik hangos könyvet — magnókazettára felolvasott kötetet — hallgattam. Az ablak egyik szárnya sarkig tárva volt, így az üde levegő mellett a csicsergő madarak is egyre jobban elvonták figyelmemet az irodalomtól. Kikapcsoltam a magnót, felálltam, és elindultam az előszoba felé.

Kicsi: Félálmomban épp egy vaskos nyulat kergettem a kizsírozott tepsi felé, amikor gazdám lépte felriasztott. Biztos, ami biztos, fél szemmel felpislantottam, és a fülemet is vételre állítottam. Hm, Laci öltözni kezd — no, akkor ennek a fele se tréfa: megyünk valahová! Hagytam semmibe veszni a sült nyúl illatát, talpra pattantam, és az elmaradhatatlan nyújtózás után, enyhe faroklengetéssel kibandukoltam az előszobába. Orromat odadugtam Laci lábához, jelezve, hogy készen állok. Olyan szép idő van odakint, Kicsi, hogy sétálunk egyet a környéken! — tudtam meg. Úgyhogy most elmesélhetem, hogyan is vezetem gazdámat a járdán — vagy ahol épp haladunk. Nos, lássuk csak! A vakvezető kutya — minden más, kiképzett kutyától eltérően — húzással vezeti a gazdáját — én is így teszem. Hogy miért? Pofonegyszerű a válasz: amíg húzom, biztos lehet benne, hogy akadálymentes előtte az út. Ha megállok, azzal valamilyen akadályt jelzek — a meglazult hámfogó ezt egyértelműen közvetíti. Az is gyakran előfordul, hogy van ugyan akadály, de azt ki tudjuk kerülni. Ezt lehetőleg úgy próbálom meg, hogy én legyek közelebb az akadályhoz, és ne a gazdám. A haladási irány változását Laci kiválóan érzékeli, mert módosul a hámfogó húzásiránya, és így ő is azonnal a helyes irányba kanyarodik. Mindezt persze nem a mamám emlőjéből szoptam az anyatejjel, hanem a kutyaiskola tudásfájáról került a fejembe! A vezetés lényege a haladás — húzás — egyenletes tempója. A “lábhoz” vezényszó után úgy kellett igazodnom a tanítómhoz, hogy ne a vállam, hanem a horpaszom kerüljön a bal lábszára mellé — így már a start pillanatában lépéselőnybe kerültem vele szemben. Amikor ez már ment — és miért ne ment volna? —, akkor indított a kiképző. Az első erőteljesebb húzásért megdicsért és finom falattal jutalmazott. A járdán lévő akadály — álló, vagy haladó ember, netán tárgy — kerülése nem okozott különösebb gondot, hiszen ki szeret fejjel menni a “falnak”. A tanulásnak ebben a fázisában arra kellett rájönnöm, hogy nekem kell közvetlenül a “torlasz” mellett elhaladnom. Most pedig térjünk vissza a történethez: a “váratlan felbuzdulásból elkövetett” séta végeztével nem mentünk fel a lakásba, hanem lecövekeltünk a járdán, a hátsó kapu előtt. Laci azt mondta: éljünk a tavasz adta lehetőséggel!

Arra gondoltam, “elnézelődöm” még egy kicsit, hátha történik valami. Jöttek-mentek az iskolából hazatérő gyerekek, a munkából érkező felnőttek. Néhány autó is elberregett előttünk. Női cipő kopogására lettem figyelmes. Orrcimpámat kitágítottam, hogy megérezzem a remélhetően izgató parfümillatot. Igen ám, de a lábak a hátam mögé vették az irányt, mégpedig a kapu felé. Csalódott lettem, de illedelmes lakó lévén hangos “Csókolommal” köszöntem az érkezőnek, amire “Jó napot kívánok” volt a válasz. A hang teljesen ismeretlen volt. A nő kezében megcsörrent a kulcs, majd fordította volna, de a zár kérlelhetetlennek bizonyult. A második próbálkozás közben eszembe ötlött, hogy a zárnyitásnak megvan a trükkje, és a lépcsőházba csak az tud bejutni, aki ismeri annak fifikáját. Hirtelen átvillant a fejemen, hogy akár egy film abszurd jelenete is lehetne: a látó küszködik a zárral, odalép mellé a szemtelenül kiváró “vak”, és hanyag eleganciával szélesre tárja az ajtót. Kaján vigyorba futott az arcom. Most már feszülten figyeltem, hogyan kínlódik, és magam elé képzeltem egyre kétségbeesettebb, dühös arcát. Tetszett a pikáns helyzet. Még nem megyek oda — gondoltam —, hadd szenvedjen még! Arra viszont vigyáznom kell — jutott eszembe —, nehogy túl hamar felhagyjon a próbálkozással, mert akkor oda a vissza nem térő mulatság. Nadrágzsebembe süllyesztettem a kezem, megkerestem a kulcscsomót, és kiválasztottam a megfelelő kulcsot. Ideje a cselekvésnek! — határoztam el. A hátsó kapu kulcsa már előremeredő mutatóujjamhoz lapult. Tudtam: elsőre be kell találnom a kulcslyukba, mert különben oda a felhőtlen dicsőség. Kicsit egy finom pórázrántással talpra állítottam, és: Fordulj!

Kicsi: Olyan jó volt a langymeleg járdán heverészni, hogy elbóbiskoltam. Mit sem sejtettem a fodrozódó eseményről. Álmos szemeket meresztve tápászkodtam fel, és majdnem elvétettem a “Fordulj” előírásszerű végrehajtását — nekem kell megkerülni a gazdát, és nem fordítva.

Kutyám kíséretében ruganyosan léptem a zárral egyre reménytelenebbül matató hölgyhöz. Nyájasan köszöntem, és felkínáltam a segítségemet, amire egy zavart “igen” volt a felelet. Mutatóujjam készenlétben álló vége azonnal rátalált a lyukra, és gyorsan becsúsztattam a kulcsot. Ha láttam volna, sem tehettem volna ügyesebben — és jöhetett a nagy trükk: a kulcsot kissé visszahúztam, mielőtt elfordítottam volna. Szélesre tárult az addig engedetlen ajtó, és a titkából nem árult el semmit. Halkan elhebegett “köszönöm” volt a hála, amit egy lágyan ejtett “szívesen” nyugtázott. Hamarosan becsukódott az ajtó. Visszaálltunk az eredeti posztunkra, és mit mondjak: hízott a májam!

Talán bő hét telhetett el a nem mindennapi eset óta. Újfent “hátul” csatangoltunk Kicsivel. Ahogy befordultunk a kapualjhoz vezető rövid járdára, egy megálló autó hangjára figyeltem fel, majd valaki gyorsan, erőteljesen becsapta annak ajtaját. Már léptem volna be a hűs lépcsőházba, amikor sietős léptek zaja akasztotta meg lendületemet. Mintha valaki szélsebesen iparkodna a nyitott ajtó felé. Jó napot kívánok! — mondta egy kedves női hang. Tudja, én vagyok az a kétbalkezes, akit a múltkor beengedett. No, nézd csak — gondoltam —, milyen örömtelinek tűnik! Hát persze, hogy emlékszem, azt a napot feledni…? Úgy vettem ki a meginduló beszélgetésből, hogy nem vagyok érdektelen a számára. Ha ezt jól mértem fel, akkor viszont ideje megbizonyosodnom róla. — Nemsokára újból lejövünk sétálni Kicsivel. Nem lenne kedve velünk tartani?

Kicsi: Újra hármasban voltunk, és bekanyarodtunk az iparvágányok felé. Alig pár méter után, alighogy összetegeződtek, Laci máris azzal hozakodott elő: biztonságosabban érezném magam ezeken a francos töltéskavicsokon, ha a válladat, esetleg a kezedet foghatnám… — és a nő simán bevette az átlátszó dumát. De hogy nekem micsoda szégyen volt ez a képtelen állítás! Még hogy velem nem közlekedik biztonságosan a hepehupás talajon? De hát ő elérte a célját… Amint megszabadultam az utálatos rabszíjtól, elrohantam a gazosba.

Szó ami szó: szimpatikus nő kezét fogtam. Andalgásunkat többször is megakasztottam: hadd menjen az idő, van belőle bőven! A Rákos-patakkal párhuzamos út előtt visszafordultunk, és nem sokkal később leültünk az egyik rozsdásodó sínszálra. A lebukó nap narancssárga korongja már réges-rég a horizont alatt volt. Ékesszólóan ciripeltek a tücskök, zsongtak a bogarak a gazosban. Közelünkben letelepedett a német juhász, szemét lágyan ránk emelte, majd békésen az oldalára dőlt.

Másként is meg lehet újulni tavasszal, nemcsak az előző hét év alatt jól bevált, passzív partnerkeresés aktivizálásával.