176. SEMMIT — és mindent (2004.)

A vakvezetővel gyakran ellátogattunk különböző civil csoportokhoz, iskolákba, könyvtárakba, hogy a feltett kérdések alapján látásról és nem látásról beszélgessünk egyet. A Paksi Városi Könyvtár vezetőjének meghívására a helyi gyermekkönyvtár vendégszeretetét élveztük. A délelőtti programon két osztály tanulói jelentek meg. Az eltelt évek során több száz, talán még ezernél is több kérdésre megfeleltem már, itt most mégis akadt egy új a nap alatt:

– A látó korszakodból a látáson kívül mit hoznál át a jelenbe?

Egy árva mukk nem jött ki a számon. Agyam beindult volna, dolgozott volna, de éreztem, ez így biztosan nem fog menni. Kiüresedett fejjel álltam. Szokatlan volt, de nem zavart. Még kellemetlenül sem éreztem magam. Beletelt egy percbe is, mire kényszeredetten megszólaltam:

— Fogas kérdést tettél fel – szakítottam félbe a hallgatást.

— Bocs, gyerekek, de még üres a fejem – és eltelt egy újabb perc.

Lázasan készült a számvetés, mely nem tudatos, hanem tudatalatti tevékenység volt. Egyszer csak azt éreztem belülről, hogy a pár perc óta tartó kiüresedett közérzetem valamivel feltöltődik, újra a régi lettem. A válasz ott volt a nyelvemen:

— Semmit sem! – Úgy éreztem, a tömör válasz kíván némi magyarázatot.

Ha az élet bármelyik szeletét veszem alapul, a látásvesztés óta eltelt tizennégy év emberileg tartalmasabb, tevékenységben gazdagabb és egyben sikeresebb is volt a korábbiaknál. A gödörből való kilábalás ott kezdődött, hogy mások előtt szégyelltem az állapotomat, ezért tudatosan törekedtem rá, hogy senki ne érezhessen irántam sajnálatot, tehát minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy mások szemébe ne tűnjek szerencsétlen embernek. Ilyen módon szép lassan új emberré alakultam, és a későbbiekben már épp a nem látás adott erőt az önmagam elé tűzött újabb célok eléréséhez. Akinek van kellő akaratereje, önmagába vetett tántoríthatatlan hite, na és persze némi szerencséje is – a szerencse mindig tudja, hogy hova milyen mértékben kell mennie –, az egészen biztosan jól fogja érezni magát a bőrében. Rá fog érezni az élet ízére, értelmére, önmaga helyére és szerepére. Nekem megadatott, hogy szabadon rendelkezhessek a nap huszonnégy órájával. Az előttem álló napokat, hónapokat, éveket, évtizedeket, értelmesen és hasznosan kell kitöltenem. Szellemileg és fizikailag is többféleképpen igyekszem lekötni magam, hogy az önmagamban való megerősödés során a bennem kialakult belső egyensúlyt továbbra is stabilan megtarthassam. Így utólag úgy gondolom, ami ez idáig velem történt az eltelt évek során, az úgy volt jó, ahogyan megesett – mert mindig a végeredmény a fontos, az a mérvadó.

Még valami, ami a közelmúltra is igaz, és az elkövetkezőkre is: én mindennek csakis a pozitív oldalát vagyok hajlandó nézni!