Vidám napot / sarokba szorított élethelyzet...,
Kicsit elgondolkodtam rajta, megírjam-e vagy ne, de az életnek nem csak a szép oldala létezik.

A Lehel piacról gyümölccsel megpakolt hátizsákkal és szatyorral szálltunk ki a metró Árpád-híd aluljáróban. Már a felszínre felvezető lépcső közelében jártunk, és a páromtól kaptam a hírt: az aluljáró sarkában papundeklin egy hajléktalan nő fekszik, nyitott sebes lábszárát ellepik a legyek: a nyüvesség megléte aligha lehet kérdés tárgya. Ugyanitt évek óta egy kerekesszékben élő láb nélküli nő is tanyázik: abban alszik vagy a kőlapra leterített ilyen-olyan almon. Nem politikai célzatból jegyzem meg: a rendszerváltás előtt a nyugatiak azt csodálták itt Budapesten, hogy nincsenek hajléktalanok. Feltételezve az ideális viszonyokat, mindegyikünk egykor vagy még manapság is, az édesanyja szemefénye, aztán amilyen a sors vetésforgója a számára, olyan a további élete. A nagy kérdés nem más, mint: mit tehetünk ilyen esetben?

Sok évvel ezelőtt napokon át rendkívül hideg zord téli napok kegyetlenkedtek velünk. Eszembe jutott a lakótelepen meghúzódó egyik hajléktalan sorstalansága, aki nyaranta — ha épp volt annyi szalonnája —egy-két csíkot vágott belőle a németjuhásznak. A rajzos szukával elindultunk felkutatni őt: hamarosan rátaláltunk. Akkor a legnagyobb címletű bankjegyből kapott egyet tőlem. Most pedig megírtam ezt a pár sort — nem a múltbeli eset felemlegetése miatt. Ezúttal csupán ennyi tellett tőlem...