Vidám napot / sarokba szorított élethelyzet...,
Kicsit elgondolkodtam rajta, megírjam-e vagy ne, de az életnek nem csak a szép
oldala létezik.
A Lehel piacról gyümölccsel megpakolt hátizsákkal és szatyorral
szálltunk ki a metró Árpád-híd aluljáróban. Már a felszínre felvezető lépcső
közelében jártunk, és a páromtól kaptam a hírt: az aluljáró sarkában
papundeklin egy hajléktalan nő fekszik, nyitott sebes lábszárát ellepik a
legyek: a nyüvesség megléte aligha lehet kérdés tárgya. Ugyanitt évek óta egy
kerekesszékben élő láb nélküli nő is tanyázik: abban alszik vagy a kőlapra
leterített ilyen-olyan almon. Nem politikai célzatból jegyzem meg: a
rendszerváltás előtt a nyugatiak azt csodálták itt Budapesten, hogy nincsenek
hajléktalanok. Feltételezve az ideális viszonyokat, mindegyikünk egykor vagy
még manapság is, az édesanyja szemefénye, aztán amilyen a sors vetésforgója a
számára, olyan a további élete. A nagy kérdés nem más, mint: mit tehetünk ilyen
esetben?
Sok évvel ezelőtt napokon át rendkívül hideg zord téli napok
kegyetlenkedtek velünk. Eszembe jutott a lakótelepen meghúzódó egyik
hajléktalan sorstalansága, aki nyaranta — ha épp volt annyi szalonnája —egy-két
csíkot vágott belőle a németjuhásznak. A rajzos szukával elindultunk felkutatni
őt: hamarosan rátaláltunk. Akkor a legnagyobb címletű bankjegyből kapott egyet
tőlem. Most pedig megírtam ezt a pár sort — nem a múltbeli eset felemlegetése
miatt. Ezúttal csupán ennyi tellett tőlem...