Rózsaszín fürdőkád — Harmadosztályú vagon elsőosztályú hiúság

Lettországi élményeink hatására szemeltük ki úti célnak a legdélebbre fekvő balti országot, Litvániát. Nem vágyálom éjszaka ismeretlen helyre megérkezni. Ellenben lehet mosolyfakasztó pillanata is. Éjjel egy óra után a reptéri buszból a belvárosban csepergő esőben kiszállva tücsök ciripelt. Örömmel nyugtáztam, mi több, feldobott. Délelőtt kiderült, rászedett a villanyrendőr. A körülményesen megközelíthető szállás elfoglalása némi fejtörést okozott. Annak ellenére lett így, hogy a „maps” fotóalkalmazása révén, a buszmegállótól a szállásig tartó keszekusza útvonallal tisztában volt Kati. Az apartmanba bejutáshoz a számzáras bőröndtechnológia kihívásának kellett megfelelni. Elő a fejlámpával, és munkához látott a feleségem. Negyed óra után fellélegezhettünk, igaz, ehhez egy ébren lévő szállóvendég segítsége is kellett. Nosza, fel a fa csigalépcsőn, és a pazar kaunasi toronyapartmanban álomra hajthattuk a fejünket.

Visszatérve a közlekedési jelzőlámpákra. Felfigyeltem a légkalapács hangját hallató oszlopra. A halkabb és lassúbb ütem a várakozást jelezte, a hangosabb és ütemesebb az átkelés lehetőségét. A szorosan vett belvárosban a járdába beépítve, közvetlenül a gyalogos átkelő előtt, piros és zöld színű ledsor jelezte a tennivalót. Zöldet jelez a lámpa, városnéző útra indulunk. A távolsági buszvégállomás közelében kezdődik a sétálóutca, amely egy gyalogos aluljárót követően, másik néven egészen a várig vezet. A Szent Miklós arkangyal-templomtól indulunk. A vasárnapi misét élő kórus színesíti. Aljában, a katakombában rendezték be, a Vakok múzeumát. A sétány első felének egyetlen különlegessége, a színház előtt egész kőtömbből kifaragott, különböző típusú emberarcok kavalkádja. Szemrevaló, megnézendő, elgondolkodtató. A járófelületet hosszában fasor osztja ketté. Számtalan pad közül lehet választani. Egyiken harsogó blutusszal korosabb férfi nézelődik. Az aluljárót követő, várba felvezető szakasz teljesen más miliőbe kalauzol minket. Kicsinyke téren nézelődünk. A régi városháza teteje tele romantikus tornyocskákkal. Előtte szabadtéri fotókiállítás. Az egyik képről XX. század elejei állapotában ismerhetjük meg. Az éttermek üzemi területei helyhiány miatt a pincében lettek kialakítva. A vendégeket a teraszon fogadják. A térről nyíló mellékutcában, a Hanza kereskedők egykori székhelye, irodái. A vörös téglás épület igazi építészeti gyöngyszem. Mellette időbeli kontrasztnak, fekete üvegpalota, jezsuita gimnázium. Közelben a vár. Jó állapotú történelmi emlék. Ennek ellenére, innen csak a padon ülve harmonikázó fiatalember hangulata maradt meg emléknek. Máshonnét, másvalaki. Kaunas egyik folyója fölött, forgalmas közúti hídon átkelve, a közel százéves kabinos felvonónál kötöttünk ki. Kisebb dombra visz fel. Fiatal lány üzemelteti. Hideg és szeles időjárás uralja az egész napot. Előle az indításra várakozó fűtött kabinba behúzódott. Előzetes olvasmányaim alapján zenés utazásra számítottam. Kezemben mikrofon. Hiába. A kabinban fapadok. Menet közben úgy zörög, ahogyan elvárható egy ilyen matuzsálemtől. A dombtetőről visszasétáltunk a centrum felé. A Baltikumra jellemző zöld környezet itt is nyakon csíphető. Többször találkoztunk sárga láthatósági mellényben vonuló óvodásokkal. Igazi örömforrás a szaladgáló, zajongó és nevetgélő gyerekek világa. De az épületek is képesek mosolyt csalni az ember arcára. Kiváló példa erre az „art” udvar. Főbb látványosságai csak távolról fotózhatók jól. Az épület második emeleti erkélyén – az erkélyajtó és a lakásablak helye befalazva – normál méretű rózsaszín fürdőkád. Az udvarban ugyanolyan színű kifejlett elefánt ácsorog. Az állatvédők ne kapjanak a szívükhöz, mert installációról van szó. Az udvart övező falakon falfestmények, például ajtón utcára kilépő ember, virágos ablakon kinéző nénike, utcán játszó gyerekek, kerekes fürdőkád. Címet keresve ballagtunk tovább, így kerültünk az Ördög múzeum elé. Felfokozott várakozásunkat totál lehűtötte a tatarozás látványa. Kapuja zárva. Kedvünket mégis egy építkezésen felfedezett látványelem dobta fel. A felújítás alatt álló épület frontját ablakrajzolatú takarófóliával hálózták. Máshol megint mosolyoghattunk, mint például a Tücsök és a hangya című fémszobornál. A következő utcában viszont szomorkodhattunk az alul erősen romos, felül lakott faház láttán. Sétánk során visszaérkeztünk a buszpályaudvar közelébe, a török kormány anyagi támogatásával megépített egyszerű minarethez. A kapun talált kiírásból a müezzin imára hívó énekének időpontjára következtetve, mikrofont beélesítve félórán át várakoztunk. Hiába. Összeredménye döngő ajtócsapódás lett — a kora délutáni imára két fő érkezett.