ROBBANÁS

Bene Elemér (66 éves)

– Veszprém megyében, Magyar-Barnagon láttam meg a napvilágot. Tizennégy éves koromig ott éltem. Amikor az eszem nyiladozott, erősen figyeltem a természetre. Öröm volt látnom a tavasz virulását, majd az őszt, annak csodálatos színkavalkádját. A parasztháznál élő állatokra is rácsodálkoztam, hiszen a születendő kis állatok csodát jelentettek számomra. Jó volt látnom, ahogy szüleim segítettek kibontani a megrepedt tojás héját a kotló alatt, jó volt megélni a csibék megszületését. Ember és természet szép közösségét tapasztaltam meg mint falusi gyerek. Kell-e mondanom, hogy amikor kihajtottam a tehenünket a szomszédéval együtt legelni, akkor barátokkal mendegéltem, nem csupán állatokkal. Nagyobbacska lehettem, amikor a szántó tehén előtt haladtam, jelezve számára az egyenest, hogy szép sorjába kelhessen ki az elvetett mag. Nem jelentett gondot az sem, ha gazt kellett irtani, de az sem, ha burgonyát kellett kiásni. Mindez a világban történő körforgás megismerését jelentette. Nyáron ott voltam a betakarítási munkáknál, apám kaszálta le a búzát, a rozst meg az árpát, én ezalatt leraktam a rozsszalmából elkészített köteleket, hogy a rátett markot össze lehessen kötni. Azután rakhattam szép sorjába a kereszteket.

A szomszédban lévő egy tantermes iskolába jártam a tudományért. Az volt a jó ebben, hogy minden csoporttal folyamatosan foglalkozott a tanító, ezért mindig tudtuk követni, bepótolhattuk az elmúlt évről elfelejtetteket. Nagyon figyelmes volt a tanítónk, mert a gyerekeket a terem végébe állította, és mindenkinek le kellett olvasnia a táblára felírt szavakat. Ha valaki nem látta, üzent a szüleinek, hogy vigyék el a gyermeküket szemorvoshoz. Én vígan leolvastam mindent, hiszen jól láttam. Arra is gondot fordított a tanító, hogy szép tartással üljünk a padban, gerincünk legyen egyenes, úgy, mint majd az életben. Palatáblával és palavesszővel jártunk az iskolába, és a táblán lógó szivacsot még otthon be kellett nedvesíteni. A villanyt olykor gázlámpa helyettesítette, de leginkább az óriási ablakok, melyeken akadálytalanul áradhatott be a világosság. A Madarak és Fák Napján a szomszéd falu tanulóival, nemzetiszínű zászló alatt mentünk kirándulni Pusztavárra.

Mivel nyolcan voltunk testvérek, otthon nemigen volt lehetőség a tanulásra. Az igazi házi feladat a vízbehordás, az állatok etetése és egyéb ház körüli munkák voltak. A szegény nagycsaládosok mindennapos életét éltük. Megfordultam a patikában, a cipésznél, a varrónőnél és persze a vegyesboltban is. Néha elküldtek Nagyvázsonyba gyógyszerekért, ám csak távolról láthattam Kinizsi várának romjait, mert annyi időm sosem volt, hogy közelebbről megszemlélhessem. Milyen nagy élmény volt a patakban élő rákokat és békákat megfigyelni! A nyári hőségben kiültek a békák melegedni a partra, ám a lépteim hallatán szép mozdulattal ugrottak a kristálytiszta vízbe. Csodálattal néztem a szöcskéket, tücsköket és bogarakat, ahogyan élik az életüket. Fogtam egeret és ürgét, elragadott a madarak látványa. A sárgarigó a füttyével köszönt rám az erdő sűrűjéből, visszhangozta az erdő mélye.

Később már a háború hangja lett az uralkodó, nem csak az én szép kis falumban. Szerencsére harcok nem folytak a környékünkön, de a ki-be vonulásokból nem maradtunk ki. Egyik alkalommal nem várt “vendég” tért be szűk kis udvarunkra. Harckocsi állt ott, ahol szekérnek illett volna állnia. Körbejártam a monstrumot, megcsodáltam a hernyótalpát meg a nagy csövét. Sajnáltam, hogy nem mustrálhattam meg belülről, biztosan érdekes lett volna. Amikor elmentek a tankkal, vitték a kapufélfát is. Volt a közelünkben egy hely, ahol a menekülő csapatok felgyújtották a harckocsijaikat és a repülőgépeiket. Az égő gépek lángja világította be a sötétséget, jelképezve azt, hogy a fegyverek halála teremthet világosságot a sötétség idejében.

A békesség szele járta már a kontinenst. 1945 nyarán a földeken dolgoztak az emberek és persze mi, gyerekek is. Bátyámmal voltam kint a határban, a szüleink kiküldtek szántani. Testvérem talált egy kézigránátot. Ki ne hallott volna arról, hogy kíváncsiságból a gyerekek játszani kezdtek a gránáttal? Felrobbant, és mind a két szemem világa oda lett, ráadásul a jobb kezemet csukló alatt csonkolni kellett. Egy falubeli volt szanitéc sietett a segítségemre. Ahogy tudott, bekötözött, majd lovas kocsin Veszprémbe vittek, a kórházba.

Ez már egy más, valószerűtlen világ volt. Ismerkednem kellett vele, hiszen innen nincs visszaút. Mennyivel nehezebb csukott szemmel menni a lépcsőn, hiszen felfelé menet felbuktam benne, lefelé meg legurultam rajta. Őszinte keménységgel jelezte számomra, hogy komolyan kell vennem. Volt a kórteremben egy hozzám hasonló korú fiú. Ecsetelgette a rám váró nehézségeket, és még azt is állította, hogy a cipőmet sem fogom tudni bekötni egyedül, hiszen csak egy kezem maradt. Éjszaka felkeltem, és addig küszködtem, amíg felhúztam a lábamra a cipőmet, majd egy csomó után kétfüles masnit kötöttem rá! Amikor eljött a reggel, akkor szóltam a társaimnak, hogy figyeljetek, és a szemük láttára újból felhúztam a cipőmet, befűztem, és masnit kötöttem a cipőfűzőre úgy, ahogy illik. Annak dacára, hogy látták, nem akartak hinni a szemüknek. Én nem láttam, de elhittem. Ez az eset lehetett számomra a jel, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember van.

Édesapám több mint harminc évvel később mesélte el a feleségemnek a következőket: – Elemér iszonyatosan nézett ki a robbanást követően. Csupa vér, teste tele szilánkokkal, és őrületes fájdalmakat kellett kiállnia. Átfutott a gondolat rajtunk, milyen élet várhat rá? A kórház orvosa felajánlotta, hogy ha akarjuk, örökre elaltatja! Mi azonban nem engedtük.

Hazavitt a sötét országút, bár nappal volt. Elkezdtem újra ismerkedni a környezettel, amely korábban oly sok csodát engedett láttatni önmagából. Milyen is az udvarunk? Hogyan, merre kell kimenni, ha szükséges, vagy merre vannak azok a gyümölcsfák, amelyek ízletes finomságai oly kedvesek voltak a gyomromnak? Mire jó a gyerek mezítlábas talpa? Arra, hogy “nézzen” vele a szeme helyett, ha az nincs. Göröngyök, huppanók, kavicsok és a kitaposott utak más jellegzetes jelzései voltak a segítőim. A kezemmel is elkezdtem tapogatózni, mert mindenre szükség van, oly nagy a pótlandó veszteség. A lépéseket nem számoltam, de kialakult bennem az eltelt idő érzékelése, ez jelezte számomra, hogy közeledem valamihez. Bejártam a ház belső világát, és hajtott az életösztön megismerni a kinti világot, akár sötéten is. A talpam mindig “kéznél” volt, benne sohasem csalódtam, nem vezetett tévútra.

Több száz méterre volt a szüleim kis földje, jól kitaposott volt a természet adta járda, amelyen egykor a tehenekkel jártam. Vitt a lábam óvatosan, de serényen, és a siker öröme vigasztalta a lelkemet. Ha úrigyerek lettem volna, szép cipővel és cseléddel, aki ágyba hozza a reggelit, esély sem lett volna rá, hogy megtehesse a gyermekember az első, igazi lépéseit az élet megéléséhez. Talán mondanom sem kell, nagyon nehéz volt. De ki kíváncsi panaszkodásra, jajgatásra? Érdekes volt, hogy a falu határában járó parasztemberek megkérdezték: – Hát te mégiscsak látsz?– Pedig a szemeim egyértelműen jelezték számukra is, hogy ott fénynek helye nincs többé. De nem hittek a saját szemüknek, mert hogyan is mehetne egy gyermek vakon ilyen messze a házuktól. Lehet, hogy pont a gyerek képes erre, mert őt még hajtja az élet utáni vágy!

Így láthattam újból meg azt a világot, amit olyan jól ismertem már. Fára mászni lehet-e? Igen, mert felmásztam a csonkolt kezem segítségével! Próbáltam nem elmélyülni a helyzetemben, nem akartam mások vigasztalását, hanem önmagam által akartam beilleszkedni ebbe a más világba. Ugyanabban az évben került a falunkba egy református lelkész, aki próbálta megismerni a gyülekezet tagjait, ezért a feleségével elment minden házhoz. Így talált rám, és azt mondta, ha már megtörtént a baj, és nem látok, akkor a vakok iskolájában van a helyem. Ott a pontírás segítségével megtanulhatom mindazt, amit a többi gyerek a falusi iskolában. Szüleim megörültek a lehetőségnek, és persze én sem mondtam nemet. Írásos beadványt küldött a lelkészünk, és 1947 őszén, egyéves kihagyás után folytathattam a tanulmányaimat Budapesten, ötödik osztályban.

A továbbtanulás azt jelentette számomra, hogy lehetőségem nyílik az önállóságra és a munkára. A vakok iskolájában igen kiváló szaktanárok voltak, sok mindenre megtanítottak, és talán színvonalasabb munka folyt, mint a vidéki iskolában. Viszonylag könnyen ment a pontírás és -olvasás elsajátítása. Az igazi nehézséget inkább az épületen belül való tájékozódás, illetve közlekedés jelentette. Akkor még nem fordítottak figyelmet ezekre az amúgy alapvető feladatokra, magunknak kellett megbirkóznunk velük. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha elmondják, hogy L alakú az épület, sok időt és fáradságot takaríthattam volna meg. Máskülönben viszont talán jó volt így, mert kifejlődhetett bennem az a módszer, amelynek életem végéig megbízható segítségnek kell lennie.

A balesetem tett városlakóvá. Csodás dolognak tartottam, hogy a fővárosba kerülhettem. A levegője, a hangulata és az addig nem hallott zajok mind élményt jelentettek számomra. Villamoson utazni és hallani a csengője érdekes hangját, amiről persze az első időkben fogalmam sem volt, hogy mi lehet. Igencsak hegyeztem a fülem az utcán, amikor harsány férfihang ütötte meg. Először jócskán félrehallottam, mire megértettem, hogy a jeges árulja portékáját.

Lassan megtanultam közlekedni az iskolában és a kollégium épületén belül, már nem mentem neki a folyosó falának, keresve a lépcsőt. A diáktársaimhoz képest eléggé tájékozatlan voltam, és a szókincsem sem volt a legjobb. A segítségükkel és az akaratom révén azonban szép lassan behoztam a lemaradásomat. Úgy gondolom, ha továbbra is otthon élhetek, talán nem végeztem volna el a nyolc osztályt arra az időre, amikorra Pesten befejeztem.

Mint említettem, kiváló pedagógusaink voltak, próbáltak minél többet belénk sulykolni, és ehhez szemléltetőeszközöket használtak. Foghattuk és tapinthattuk őket, mert a szemet pótolni kell. Az utolsó években megtanítottak bennünket a síkírógépen írni, ami nekem azért ment kissé nehezebben, mert csak a bal kezemet tudtam használni. Ma is ilyen módon írom még a leveleket.

A kollégiumi szobában két siketnéma-vak társammal laktam együtt négy évig. Örültem, hogy megismertem őket. A köztünk lévő különbséget azon mértem fel, hogy milyen élményvilággal érkeztünk. Nem szabad elfelejteni, hogy addigi életemben még vakkal sem találkoztam, így talán érthető a rádöbbenésem erre a még sokkal hátrányosabb állapotra. Az ismerkedésünk gyakorlati része úgy zajlott, hogy megmutattam nekik a csonkolt karomat, majd végigtapogattak. A nememről ilyen módon szerezhettek tudomást. Ha valami fontosat akartam elmondani nekik, a tenyerükbe írtam, és a nagybetűk segítségével beszélgettünk el. A sajátos, nehezen érthető hangjukkal próbálták szavakká formálni a betűket. Egymás között jelbeszédet használtak, a maguk speciális módján, mert látni, ugye, nem láttak. Előfordult, hogy látó társuk volt a segítségükre, aki a számról olvasta le a mondandómat, aztán ügyesen és gyorsan a társai tudomására hozta.

Eredményesen befejeztem a nyolc osztályt, és 1951 nyarán elhelyezkedtem a vakok kefekötő üzemében. Egy kézzel dolgoztam, és az erre az eshetőségre kidolgozott norma szerint fizettek. Ha nem is volt rám jellemző a gyorsaság, de arra törekedtem, hogy jó minőségű munka kerüljön ki a kezem alól. Eleinte 500 forint körül kerestem, ami nem volt túl sok, de biztosította a tisztességes megélhetésemet. Egy évvel később emelkedett a fizetésem. Ebből a keresetből kellett az intézeti ellátás nem túl magas összegét kifizetnem, a többivel szabadon gazdálkodhattam. Őszintén bevallom, hogy kint nem tudtam volna megélni ebből a fizetésből. Az első kereseteimből cipőt, öltönyt és télikabátot vettem, egy látó ismerősöm segítségével. Többen jártak ki közülünk darizni (kéregetni), ami annak idején bevett, elfogadott kiegészítésnek számított. Nehéz idők voltak azok szinte mindenki számára.

Keserves munka volt a kefekötés, talán ezért is döntöttem úgy, hogy elvégzem a telefonkezelői tanfolyamot. 1953 tavaszán kezdhettem dolgozni az új szakmámnak megfelelő munkakörben, a SZOT egyik budapesti intézményében, ahol aztán huszonöt éven keresztül, közmegelégedésre végeztem a munkámat. Családias környezetbe kerültem, az ott dolgozók mindig figyeltek rám. Ekkor még nem folyt szervezetten a közlekedésre való tanítás. A meglehetősen távol lévő munkahelyemre úgy tudtam elmenni, hogy az öcsém egy alkalommal eljött velem. Az ötvenes évek gyér forgalma biztonságossá tette a közlekedésemet, a mairól jobb nem is beszélni. A fehérbotot 1951 óta használom, elmaradhatatlan, hű társam a tájékozódásban.

Teltek az évek, átgondoltam a további életlehetőségemet. Mindig az intézeti dolgozókhoz, a sorstársakhoz alkalmazkodjam? Elegem lett ebből. Szegény voltam, de elszánt. Elkezdtem forintonként spórolni egy önálló lakásra. Tizenkét évvel később, a munkahelyem javaslata alapján a XIII. kerületben hozzájutottam egy szövetkezeti lakáshoz, ahol azóta is élek.

A munkám mellett egyéb elfoglaltságot is kerestem magamnak. A Homérosz énekkar tagja voltam, a tenor szólamban énekeltem, több mint húsz éven keresztül. Szerettem, gyönyörűséget jelentett számomra, hogy a betanított műveket önálló műsor keretében adhattuk elő, közmegelégedésre. Több alkalommal voltunk a Rádióban, ahol felvételek sora készült, de a Zeneakadémián is rendszeresen megfordultunk. Az éneklés felszabadító érzése és az aktivizálódás fontos része volt a beilleszkedésnek. Jó volt érezni azt, hogy egy tartalmas folyamat részese lehetek.

A Vakok Szövetségében minden hét végén táncos szórakozási lehetőség biztosította a kulturált időtöltést. Lehetett ismerkedni, barátokra szert tenni, na meg kipihenni az egész hetes munka fáradalmait. A beszélgető hangok alapján tudtam megállapítani, hogy merre található partnerjelölt, és máris fel lehetett kérni a hölgyet egy-egy táncra. A zenészek is a mi sorainkból kerültek ki, ügyesen szaladgált az ujjuk a zongora megannyi billentyűjén. Hitemet folyamatosan gyakoroltam, a vasárnap délelőttök a templomban találtak, délután meg szeretetvendégségeken vettem részt, és felkérésre verseket szavaltam.

A feleségemet baráti körben ismertem meg, egy vendégség során. Beszélgettünk, majd többször találkoztunk, szóval minden úgy történt, ahogy általában szokott. Már az első alkalommal tisztában volt a helyzetemmel, mivel előre elmondta neki a házigazda, aki közös ismerősünk volt. Félévi ismeretség után kötöttünk házasságot, és ma is együtt élünk. Gyermekünk nem született, de egymást kiegészítve, tisztességes életet éltünk és élünk egymás mellett. Harminchárom éve vagyunk együtt. Mindig megosztoztunk az otthoni munkák elvégzésén. A bútorok mozgatása, a felmosás, a bukóablak szétszedése és tisztítása, valamint a bevásárlás, amit hátizsák segítségével bonyolítok le, mind az én feladatom. Hazaérve kipakolok, és részben a helyükre teszem a megvásárolt árukat.

Véleményem szerint fontos, hogy a nemlátó embert ne szolgálják ki teljes mértékben, mert akkor idővel önbecsülés nélküli, értéktelen emberré válik. Nagyon fontos a hasznosság tudata, mert cél nélkül élni ki szeret? Az, hogy a feleségem lát, megnyugtató számomra, és minden bizonnyal jelentősen könnyebbé tette az életemet. A látás hiányát sok esetben lehet pótolni, de vannak olyan feladatok, amikor más megoldás nincs. Ilyenkor nem kellett a szomszédba szaladgálnom, otthon is volt segítség. Közös élet, hasonló problémákkal, mindezeket együtt kell megoldani.

Rendszeresen jártuk az országot, világot. Jellemző volt, hogy a szövetség szervezte utakra fizettünk be, így juthattunk sok feledhetetlen élményhez. Feleségem a szavaival láttatta a számomra másképpen megismerhetetlen látványt. Jól mesélte el, és szerencsémre a látásemlékeim segítségével képekké tudtam formálni a szavait. Különös élményt jelentett, amikor megismerkedhettünk a németországi vakok lehetőségeivel. Ők azt mondták, hogy a “király” után nekik van a legjobb dolguk. Ideális körülmények között éltek, pompás lehetőségeik voltak, nekünk csak a szívünk fájt a látottak alapján. Tájboraikat végigízlelve mi is belemelegedtünk a hangulatba. Kellemes gyógyfürdőzés és masszírozás emlékével hagytuk el azt a földi paradicsomot. Jól élnek az ottani hadirokkantak, mégis, van-e irigyük?

A nemlátás tényébe próbál az ember beletörődni, de tökéletesen elfogadni nem tudom. Mindennek dacára megtaláltam azt a módot, amelynek segítségével élhető módon tudtam az életem folyását alakítani. Együtt kell vele élni, mert a nemlátás hű társ, végig kitart a mellett, akit egyszer meghódított. Elkeseredni vagy panaszkodni nem szoktam miatta, mert amikor megtapasztaltam a siketnéma vakok életét és lehetőségeit, rájöttem, hogy hozzájuk viszonyítva nekem mennyivel könnyebb az életem. Ez a felismerés adott meghatározó erőt ahhoz, hogy a további sorsomat kellő módon és hittel éljem meg. Kissé gyógyírt jelentett azoknak a megismerése is, akik hozzám hasonlóan jártak vagy talán még rosszabbul. Tudni azt, hogy az élet megy tovább, és olykor vaktában osztogatja a bajt, fontos felismeréssé vált számomra.

Éveken keresztül láttam álmaimban, de évtizedek múltán megkopott a képek élessége, a színeik. Ma már inkább homályos, szürke film pereg álmaim filmvásznán, nincs mit tenni, kopik a kópia. Álmaim tartalma a felébredésemmel egy időben a múlt homályába vész. Több mint ötven éve nem látok. Ennek ellenére a régi falum képei, a határ búzamezője és tájai, állatai mind-mind a szemem előtt vannak. Ha arra járnék, és változatlan valóságában őrizte volna meg az idő múlása a múltat, úgy érzem, a talpam segítségével végigjárnám a régi, jól kitaposott utamat. A színek szépsége azonban lassan a feledés homályába enyészik, hiába, a felejtető sötétség kérlelhetetlen.