Vidám napot / ribillió...,

Kétkedős típus vagyok.

A hold a napot szinte teljesen el fogja takarni! — ömlött ránk a hír évekkel ezelőtt. A háziállatokra százegy szemmel oda kell figyelni, mert a ritka égi jelenség erősen megzavarhatja a viselkedésüket! — harsogták második szólamnak a médiák. Fejcsóválva hallgattam ezt a világ végének lefestett közeljövőt — a felkent és a valós szakemberek szájából egyaránt. Erősen kavargott bennem a gondolat. Legjobb lesz utána járni!

Elérkezett az ominózus nap. Késő délelőtt magamhoz hívtam a vakvezető szukát, és nyakába akasztottam a hámot. A szokatlan időpontban megejtendő sétának módfelett megörült a német juhász. Kiléptünk az utcára. Teljes sötétség fogadott engem, de tisztában voltam vele: legfeljebb erős szürkület lehet idekint. Bár nyugtató tablettát nem tettem a zsebembe előzetesen, de a bal szemem sarkából füllel éberen figyeltem a kutyára: vajon mikor ugrik a nyakamba ijedtében? Tudtam én, hogy nagy franc őnagysága! A maga nemes egyszerűségével szimatolt a fűben, itt-ott letette a sajátos névjegyét. Biztosan nem volt ideje észrevenni a szokatlan időpontban elsötétedő égi jelenést — gondoltam. Hosszabbra vettem a séta idejét. Köröztünk a lakótelepen, de a vakvezető — bár kezdte nem érteni az ismétlődő szagok okát — nem kezdett el panaszkodni. Kissé tar fejem búbját fokozatosan elkezdte égetni a nap. Ettől én is megvilágosodtam: vége a napfogyatkozásnak! Hazafelé vettük az irányt.

A szuka visszafeküdt a helyére, és nyelvével mellső mancsának tisztogatásába fogott. Nem tudtam megállni a szótlanságot, és érdeklődve hozzá fordultam: semmi szokatlant nem vettél észre az utcán? — mondtam a képébe. Félbeszakította a tisztálkodását, rám sandított, és egyet legyintett a mancsával.