6. Repülő harci bika — Alicante (2022)
A Covid19 idején olvastam, Titus Livius „A római nép története a város alapításától” című 7 kötetes
szemléletformáló művét. Gyakran esett szó benne, az Ibériai-félszigeten dúló
csatákról. A világjárványt követő első utunk Spanyolországba vezetett.
Kíváncsiságból utána olvastam Alicantének. Története időszámítás előtt 3.
századig nyúlik vissza. A karthágóiak kis falujából Hamilcar Barca (Hannibal
apja) vezetésével, a punok alapították. A görögök és a rómaiak követték őket,
legvégül a 8. században hosszabb időre a mórok tették be a lábukat. Eleink is
elkalandoztak arrafelé, rabolni. Minket mégsem a régi korok vérzivataros
emlékei izgattak, hanem az előrejelzés szerinti egyhetes intenzív esőzés.
Eddig itt laktunk a legromantikusabb helyen. A várdomb
oldalában az óváros szívében, a parányi Carmen tér közelében. Párnégyzetméter
összkomfort az erőd területére felvezető lépcsősor tövében. Az ablakból
vászonra való, házak fölé magasodó szél tépte pálmafa városkép. Innen indultunk
el 7 napon át, hogy szétnézzünk Cervantes országának keleti partvidékének
közepén.
Az előre beharangozott csapadékos időjárás
visszaigazolta a meteorológusokat. A turista olyan helyzetben van, hogy
megszabott a rendelkezésére álló idő. Nincs min lamentálnia. A városháza
közelében a történelmi korok romjai fölé épített irodaház az első emlék. Nem
olcsó mulatság építkezni így, de látványos. A viharos széllel megtámogatott
szakadó eső elől bemenekültünk a városháza portájára. Az előcsarnokban a szolgálattevőn
túl, Dali nonfiguratív szobra fogadja a látogatót. Pár perc nézelődést
követően, 9 órakor beljebb kerültünk. Az emeleten a sokak által dicsért Kék
szobába léptünk. Történelmi korok míves bútorzata arannyal hintve, mely
hivalkodó gazdagsága ellenére, mégsem nyomta agyon a termet. A sokat megélt
székeket, a márványpadlón négy lábon tologatták át a
szomszédos helyiségbe a teremőrök, ahol hamarosan program vette kezdetét.
Szánkat és orrunkat eltakaró maszkban léptünk ki az utcára. Szabadtéren már nem
volt kötelező, de ötből négy spanyol feltette. Az üzletek bejárata előtt
literes kiszerelésű fertőtlenítőszerek. Így csengett le náluk a világjárvány. A
városi piac épülete kívülről, mint egy korabeli vasútállomás. A 3 emeletes
komplexum lett az újabb mentsvárunk. A húsárú vásárlás
előtt sorszámot kell tépni, mert előbb le kell adni a rendelést, majd
szólításra méterekkel odébb lehet fizetni. Egy emelettel lejjebb, a sajtok
bőséges választéka. A legdrágább kilója 60 euró. A zöldség gyümölcs fronton is
körbejártuk a standokat. A magok és a szárított gyümölcsök olcsóságán
meglepődtünk. Ám a feltüntetett összeg nem kilójára vonatkozott, hanem 100
grammjára. Így már minden stimmelt. Másnap a tévéhíradóból értesültünk róla,
hogy kereken 100 éves a vásárcsarnok. Az utcára kilépve tárt karokkal fogadott
minket az ítéletidő. A járda sok helyütt balesetveszélyesen csúszott, részben a
vizes márványlapok sikamlóssága miatt, másrészt a beleépített világítótesteket
lezáró üveg vagy műanyag borítások következtében. Nem volt mese,
kényszerűségből bemenekültünk egy cipőboltba. Az égi áldásnak ellenállt még a
csukánk, de a két angolul beszélő lány egyikének teljesen gallyra ment a
bőrcipője. Gondolom, szívesen vett volna gumicsizmát, csak hát nem tartottak
belőle. A régi helyett, pechére hasonmása került a lábára. Kényszerűségből
hazaugrottunk száradni, és valamit harapni, majd irány a Santa Barbara. A
hangulatos házikónk végéből induló 50 lépcsőfokot követően, a hosszasan
emelkedő, és kanyarodó sétány tetejébe megérkeztünk. Innen már ráláttunk a
viharos, ködbevesző Földközi-tengerre. A kanyargós úton, kellemes édeskés
illatot árasztó, virágzó narancs vagy mandarinfa mellett megálltunk. Rövid
időre képes volt elfeledtetni velünk a zord időjárást. A tengerszint felett
Bár Spanyolország jelentős részében továbbra is a
szélviharral megtámogatott zivataros időjárás tarolt — elmosott hidak,
medrükből kilépett folyók, városrészeket elöntő ár, hegycsuszamlás, felborított
kamionok. De Alicante és környéke, a természeti katasztrófa szempontjából,
velünk együtt fellélegezhetett. Másnap a távolsági buszok tengerparti
végállomására igyekeztünk, Katival. A személyi igazolvány felmutatásával, első
és egyben utolsó alkalommal, sikerült ingyenes menetjegyet váltani. Murcia
Spanyolország 7. legnépesebb városa. Alicantétől 75 percre fekszik. A félsziget
belseje felé gurultunk. A város tágabb környezete, elsősorban a
zöldségtermesztésről híres. Nem csak a hazai piacot látja el friss áruval,
hanem Európa szerte meghatározó jelentőségű. Az országúton robogva, ennek jelét
március közepén nem tapasztaltuk. Találomra jártuk a város utcáit: 5
könyvesbolt egymásutánban, felekezeti iskola udvarán visítozó kisiskolások,
hosszú sor a fagylaltozó előtt, édenkertnek beillő parkok, halkan tovagördülő
villamos, ápolt helyi nyugdíjasok kvaterkázó csoportjai. Feltűnt, hogy a
spanyol diák a középiskola végéig, legalábbis itt, szürke és bordó színű egyen
öltözetet viselt. Külsőre kifogástalan állapotúak a főútvonalak ingatlanjai,
igaz, a mellékutcában mögöttük megbúvó lakóépületek, kevésbé. Az egyik húsbolt
kirakatából egész sonka mosolygott a járókelőkre. Potom 99 euróért kínálta
magát. Egekig érő, kék színű épület hívta fel a figyelmet magára. A 20 emeletes
szálloda külső fala mellett, üvegliftben utazhatnak a vendégek. Az útszéli
közlekedési tábla Alicante távolságát jelezte. Visszafordultunk. A közeli
mellékutcában nyüzsgő szabadtéri piac. Volt itt mindenféle: illatozó Laci
konyha, eurós turi , zöldség-gyümölcs parádé,
konyhatündérek netovábbja, fúró-faragó ember kezébe való eszközök, ruhahegy,
meg némi limlom. A háziasszonyok előszeretettel vásároltak zöld paradicsomot.
Fél grillcsirke mellé haraptam egy padon ülve kissé savanykás, de kellemes
aromájú zöldség. A kézikocsijával mellém érkező gyalogos parkőr, nejlonzsákot
adott terítéknek. Az ilyen mentalitású embereket nagyra becsülöm. Egyébként
ezen a környéken sok fekete lakott, amelyről az iskolaudvar harsogó közönsége
is színt vallott. Talán az ország összes városára igaz, hogy hatalmas zöld
parkok tucatjai kínálják magukat, a lüktető nagyvárosi életből való
kikapcsolódásra. A távolsági buszállomás felé tartva ismét bebizonyosodott, a
vendéglőkben ingyenes a mosdó. A katedrálishoz érkeztünk. Az utcaszintről
lefelé lépve lehetett a szentélybe bejutni. A fal mellett zárt rácsozatú fülkék
sorakoztak. A hangszórókból egyházi ének szüremlett elő. Kissé nehezen találtuk
meg a kijáratot. Kilépve a friss levegőre, a katedrális kinézetét, kézzel
lekövethető makettről ismertem meg. Ilyennel is ritkán találkozni. Gond nélkül
hazaértünk. A szálláson elkelt volna egy-két szúnyogriasztó. Ám ezen az
éjszakán nem a fullánkos rovarok döngicsélése ébresztett fel minket, hanem az
erőd területére bejutni szándékozó fiatal pár egymás közti hangos tanácskozása.
Végül a tilosban járás mellett döntöttek. Berúgták a rácsos vasajtót
,és végre csend lett.
Nem csak a mi utcánk házainak ablakát védte rács. A
belvárosban még a második emeleti ablakok is védve voltak. Nem egy helyen, az
egymással szemben elhelyezkedő erkélyek között alig volt méternyi távolság. Nem
maradhattak el a hajléktalanok, kéregetők. Közöttük sok volt a 30 alatti. Más
színfoltot jelentett a Santa Cruz negyedből induló 100 diák, akik a
környezetvédelem mellett tiltakozva skandálták a rigmust. A menetet rendőrök
biztosították. Egyedül ezen a környéken találkoztunk fehér botos spanyollal.
Viszont olyan fával, melynek ágaiból gyökérszárak nőttek egyenesen a földbe,
hármat is megcsodálhattunk például a növényekben gazdag Miro téren. Személy
szerint nekem ez a kedvenc délszaki fám.
A várból tájoltuk be a bikaviadal arénát. Kulturális
és zenei rendezvények tere. Bejárata előtt fémbikák ácsorogtak. A múzeum egyik
furcsasága, hogy a tárlók fekete és színes fényképei mellett nevek és évszámok
nem olvashatók. A tárlat mindaddig nem hozott tűzbe minket a feleségemmel,
mígnem megálltunk ama bizonyos fekete-fehér fotó előtt. Mivel ekkor jártam
először spanyol földön, ezért akkor még személyes megtapasztalásból nem
ismerhettem a bikaviadal aréna részleteit, melyet később a bölcsőnek számító
Rondában pótolhattam. Mi volt látható a fotón? Az áldozati bárány szerepkörre
kárhoztatott harci bika nem a porondon rúgkapálva verte fel a port, hanem a
nézőtér első soraiban bámészkodott, a már üres széksorok között. Mivel a meghökkentő
esetről nem találtam részleteket sehol sem, ezért jobb híján, rávilágítok a
helyzet abszurditására. A küzdőtér mérete egy bizonyos mérethatáron belül lehet
csak, tehát nem egységes. Vegyünk alapul egy
A Santa Maria templom közelében bebátorkodtunk a
Kortárs Művészetek múzeumába. Mustrálgatva a kiállításra méltónak tartott
remekeket, hiába dugtuk össze a fejünket Katival, nem éreztünk rá az alkotások
ízére-zamatára. Mintegy 50 műalkotásig bírtuk türelemmel, utána szégyenszemre
feladtuk. Egyetlen egy darab nyerte el a tetszésünket, a csírázó burgonyába
műanyagcsövet szúrt az alkotó. Ez lett számunkra a tengeralattjáró című, egyben
etalonná váló remek. Erre a napra jutott még egy nagyot alkotó labdazsonglőr,
mégpedig a Real Madrid színeiben egy egyes állásnál csereként beállt Bale.
Alighogy pályára lépett, a kapunak háttal állva
ollózva álomszép gólt lőtt a liverpooliak hálójába. Később a félpálya közeléből
megeresztett bombájával vált eredményessé.
Eelche Alicantétől délre fekszik, határos vele. Fő
attrakciója a 10 ezer pálmafát felsorakoztató látványos közpark. Gyakran 40
centiméterre nőnek egymástól. Olyanképpen képzeljük el, mint ahogyan a
vastagtörzsű nádak nádast alkotnak. Több vízesés biztosítja a párát. Az aláömlő
vizek erekben továbbfolyva tavat alkotnak. Alkalom adódott, a vízesés és a
mögötte lévő sziklafal közé beállni. Érdekes szituáció, de semmi több. Hétvégi
kikapcsolódásra optimális hely a spanyoloknak. Lehetett: sétálni,
játszóterezni, focizni, edzőgépeken bikássá erősödni. Felkeltette
érdeklődésemet, a kaktuszfa. Kezemmel óvatosan végignéztem. A kertet bokrok és
virágok is tarkították, melyeket hamarosan lágy eső áztatott. Fából ácsolt
pavilonba húzódtunk vissza. Itt megint szembeötlött a kert egyetlenegy hátránya,
vele hosszában párhuzamosan húzódik, a repülőtér felé vezető forgalmas
országút. Emiatt viszont ne hagyja ki senki se.
Kalandos körülmények után visszaérkeztünk Alicantébe.
A 3 emeletes házak óvárosi részét jártuk körbe. Gyakran fordultunk be rövidebb-hosszabb sikátorokba. Számos
ingatlan kiürítve várta a rehabilitációt. A végeredményt megláthattuk a már
felújított épületeken. Itt még a 2. emeleten is rácsozat védte a nyílászárókat.
Akadtak olyan szűk utcácskák, ahol az emeleti szinten, a most névtelen Don
Juan, a saját erkélyéről egy merész ugrás után, könnyen a vele szemben lakó
hölgy ágyában találhatta volna magát. Akár vicces ez, akár nem, de Franco
diktatúrája idején, 1975-ig a férj minimális büntetés terhe mellett megölhette
a hűtlenségen rajtakapott feleségét. A vendéglők teraszain nem unatkoztak a
pincérek. Ott talán még arról is szó esett, hogy csak a diktatúra után lehetett
privát bankszámlája a spanyol nőknek. Volt honnan visszakapaszkodniuk. Ez
gyakran eszembe jutott az utcákat járva, amikor fiatal lányok nevetgélve mentek
el mellettünk. Erre az estére jutott lakhelyünk – Santa Cruz – kápolnájának
megismerése. Innen a váron át rálátni a tengerre, de nyugat felé is szabad a
kilátás. Az óvárosban minden apró üres területet parkká fejlesztenek. Egy-két
lóca, melléjük pálmafát ültetnek, és kész.
Alicante tengerpartja. A repülőtér felől érkező járat
megáll a központi buszpályaudvarnál. Mi a következő megállóban szálltunk le.
Annak közelében a móló. Eleinte 2 szintes. A
A Luceros térről, mégpedig a föld alól gördül ki az
L1-es tramjárat, a népszerű üdülővárosba, Benidormba. Az egyórás út 3,75 euróba
került. Érdemes felülni rá, mert megismerhetjük a vidéket. A dombok szinte
egyöntetűen kopárak. A lakóházak vegyes képet mutatnak, környezetük tiszta.
Errefelé is a település magasabb pontjait vették birtokba a tehetősek. Csupán
néhány kalyiba látványa emlékeztetett a szegénységre. Számtalan 12 emeletes ház
enyhítette a lakáshiányt. A vidéki környezetből erősen kilógtak. Ez legyen a
legkevesebb baj velük. A tram külső végállomásától a város főútvonalán haladva,
másfél kilométer után megérkeztünk a tengerhez. Alicantétől eltérően, itt
makulátlanul tiszta a víz. A sétány
Eddig alig esett szó Santa Cruzról. Aki járt már
klasszikus görög településen, vagy hazánkban
Beloianniszban, az képben van. Utcáról nyíló lakásajtók. Belül máris a szoba,
oldalra szűk konyha, meg amire futja még. A szerencséseknél van emelet is. A
házak között keskeny utca, mely itt lépcsőzetesen emelkedik. Gyalogosok
feltétlenül előnyben. A házak mellett a falak tövét cserepes virágok díszítik.
A házfalakon virágcserepek sora. Jobbra és balra egy-egy mellékutca nyílik,
lépcsők fel vagy le. Aki teheti, háza tetején parányi teraszt alakít ki. Ahol
van udvar, ott zárható vasszekrénybe száműzik a mosógépet, az összetolható
ruhaszárítót. Ahol még ennél is nagyobb szabad terület adódik, oda lóca és
dézsába ültetett pálmafa dukál. Igazi romantika ez a magunkfajta nagyvárosi
utazónak, de másokat egy életre ideköt az élet. Vajon ki cserélne velük?
Közelben a Carmen tér. Egymás közelében 2 vendéglő, hangosan folyik az élet.
Este 7 órakor a pirinkó téren 20 kiskorú zsibongott, vagy beszélgetett
megpihenve. Ezalatt napi élményeiket megosztották
egymással a szülők.
Az utolsó napon felugrottunk a várba, ahol az egyik
épületben rajzfilmen megnézhettük a város történetét. Utána szaladtunk egy kört
a dimbes-dombos területen, majd búcsút intettünk a pazar kilátásnak. Lefelé
jövet megálltunk a vihar által kidöntött óriási kaktuszfánál, hogy dicső alakját
megőrizhessük emlékezetünkben. Leértünk a partra. Két valóban bátor fiatalember
arra vetemedett, hogy úsznak egyet. Előző nap majdnem ezt tettem én is, igaz,
végül csak bokáig merészkedtem a