6. Repülő harci bika — Alicante (2022)
A Covid19 idején olvastam, Titus Livius „A római nép története a város alapításától” című hétkötetes szemléletformáló művét. Gyakran esett szó benne az Ibériai-félszigeten dúló csatákról. A világjárványt követő első utunk Spanyolországba vezetett. Kíváncsiságból utánaolvastam Alicantének. Története időszámítás előtt III. századig nyúlik vissza. A karthágóiak kis falujából Hamilcar Barca (Hannibal apja) vezetésével, a punok alapították. A görögök és a rómaiak követték őket, legvégül a VIII. században hosszabb időre a mórok tették be a lábukat. Eleink is elkalandoztak arrafelé, rabolni. Minket mégsem a régi korok vérzivataros emlékei izgattak, hanem az előrejelzés szerinti egyhetes intenzív esőzés. Eddig itt laktunk a legromantikusabb helyen. A várdomb oldalában az óváros szívében, a parányi Carmen tér közelében. Párnégyzetméter összkomfort az erőd területére felvezető lépcsősor tövében. Az ablakból vászonra való, házak fölé magasodó szél tépte pálmafa városkép. Innen indultunk el hét napon át, hogy szétnézzünk Cervantes országának keleti partvidékének közepén.
Az előre beharangozott csapadékos időjárás visszaigazolta a
meteorológusokat. A turista olyan helyzetben van, hogy megszabott a
rendelkezésére álló idő. Nincs min lamentálnia. A városháza közelében a
történelmi korok romjai fölé épített irodaház az első emlék. Nem olcsó mulatság
építkezni így, de látványos. A viharos széllel megtámogatott szakadó eső elől
bemenekültünk a városháza portájára. Az előcsarnokban a szolgálattevőn túl,
Dali nonfiguratív szobra fogadja a látogatót. Pár perc nézelődést követően, 9
órakor beljebb kerültünk. Az emeleten a sokak által dicsért Kék szobába
léptünk. Történelmi korok míves bútorzata arannyal hintve, mely hivalkodó
gazdagsága ellenére, mégsem nyomta agyon a termet. A sokat megélt székeket, a márványpadlón négy lábon tologatták át a szomszédos helyiségbe
a teremőrök, ahol hamarosan program vette kezdetét. Szánkat és orrunkat
eltakaró maszkban léptünk ki az utcára. Szabadtéren már nem volt kötelező, de
ötből négy spanyol feltette. Az üzletek bejárata előtt literes kiszerelésű
fertőtlenítőszerek. Így csengett le náluk a világjárvány. A városi piac épülete
kívülről, mint egy korabeli vasútállomás. A háromemeletes komplexum lett az
újabb mentsvárunk. A húsárú vásárlás előtt sorszámot
kell tépni, mert előbb le kell adni a rendelést, majd szólításra méterekkel
odébb lehet fizetni. Egy emelettel lejjebb, a sajtok bőséges választéka. A
legdrágább kilója 60 euró. A zöldség gyümölcs fronton is körbejártuk a
standokat. A magok és a szárított gyümölcsök olcsóságán meglepődtünk. Ám a
feltüntetett összeg nem kilójára vonatkozott, hanem 100 grammjára. Így már
minden stimmelt. Másnap a tévéhíradóból értesültünk róla, hogy kereken százéves
a vásárcsarnok. Az utcára kilépve tárt karokkal fogadott minket az ítéletidő. A
járda sok helyütt balesetveszélyesen csúszott. Részben a vizes márványlapok
sikamlóssága miatt, másrészt a beleépített világítótesteket lezáró üveg vagy
műanyag borítások következtében. Nem volt mese, kényszerűségből bemenekültünk
egy cipőboltba. Az égi áldásnak ellenállt még a csukánk, de a két angolul beszélő
lány egyikének teljesen gallyra ment a bőrcipője. Gondolom, szívesen vett volna
gumicsizmát, csak hát nem tartottak belőle. A régi helyett, pechére hasonmása
került a lábára. Kényszerűségből hazaugrottunk száradni, és valamit harapni,
majd irány a Santa Barbara. A hangulatos házikónk végéből induló ötven
lépcsőfokot követően, a hosszasan emelkedő, és kanyarodó sétány tetejébe
megérkeztünk. Innen már rálátunk a viharos, ködbevesző Földközi-tengerre. A
kanyargós úton, kellemes édeskés illatot árasztó, virágzó narancs vagy
mandarinfa mellett állunk. Rövid időre képes volt elfeledtetni velünk a zord
időjárást. A tengerszint felett
Bár Spanyolország jelentős részében továbbra is a szélviharral megtámogatott zivataros időjárás tarolt — elmosott hidak, medrükből kilépett folyók, városrészeket elöntő ár, hegycsuszamlás, felborított kamionok. De Alicante és környéke, a természeti katasztrófa szempontjából, velünk együtt fellélegezhetett. Másnap a távolsági buszok tengerparti végállomására igyekeztünk, Katival. A személyi igazolvány felmutatásával, első és egyben utolsó alkalommal, sikerült ingyenes menetjegyet váltani. Murcia Spanyolország hetedik legnépesebb városa. Alicantétől hetvenöt percre fekszik. A félsziget belseje felé gurultunk. A város tágabb környezete, elsősorban a zöldségtermesztésről híres. Nem csak a hazai piacot látja el friss áruval, hanem Európa szerte meghatározó jelentőségű. Az országúton robogva, ennek jelét március közepén nem tapasztaltuk. Találomra jártuk a város utcáit: öt könyvesbolt egymásutánban, felekezeti iskola udvarán visítozó kisiskolások, hosszú sor a fagylaltozó előtt, édenkertnek beillő parkok, halkan tovagördülő villamos, ápolt helyi nyugdíjasok kvaterkázó csoportjai. Feltűnt, hogy a spanyol diák a középiskola végéig, legalábbis itt, szürke és bordó színű egyen öltözetet viselt. Külsőre kifogástalan állapotúak a főútvonalak ingatlanjai, igaz, a mellékutcában mögöttük megbúvó lakóépületek, kevésbé. Az egyik húsbolt kirakatából egész sonka mosolygott a járókelőkre. Potom 99 euróért kínálta magát. Egekig érő, kék színű épület hívta fel a figyelmet magára. A 20 emeletes szálloda külső fala mellett, üvegliftben utazhatnak a vendégek. Az útszéli közlekedési tábla Alicante távolságát jelezte. Visszafordultunk. A közeli mellékutcában nyüzsgő szabadtéri piac. Volt itt mindenféle: illatozó Laci konyha, eurós turi , zöldség-gyümölcs parádé, konyhatündérek netovábbja, fúró-faragó ember kezébe való eszközök, ruhahegy, meg némi limlom. A háziasszonyok előszeretettel vásároltak zöld paradicsomot. Megkordult a gyomrom. Padra letelepedve fél grillcsirke mellé haraptam belőle. Kissé savanykás, de kellemes aromájú zöldség. A kézikocsijával mellém érkező gyalogos parkőr, nejlonzsákot adott terítéknek. Az ilyen mentalitású embereket nagyra becsülöm. Egyébként ezen a környéken sok fekete lakott, amelyről az iskolaudvar harsogó közönsége is színt vallott. Talán az ország összes városára igaz, hogy hatalmas zöld parkok tucatjai kínálják magukat, a lüktető nagyvárosi életből való kikapcsolódásra. A távolsági buszállomás felé tartva ismét bebizonyosodott, a vendéglőkben ingyenes a mosdó. A katedrálishoz érkeztünk. Az utcaszintről lefelé lépve lehetett a szentélybe bejutni. A fal mellett zárt rácsozatú fülkék sorakoztak. A hangszórókból egyházi ének szüremlett elő. Kissé nehezen találtuk meg a kijáratot. Kilépve a friss levegőre, a katedrális kinézetét, kézzel lekövethető makettről ismertem meg. Ilyennel is ritkán találkozni. Gond nélkül hazaértünk. A szálláson elkelt volna egy-két szúnyogriasztó. Ám ezen az éjszakán nem a fullánkos rovarok döngicsélése ébresztett fel minket, hanem az erőd területére bejutni szándékozó fiatal pár egymás közti hangos tanácskozása. Végül a tilosban járás mellett döntöttek. Berúgták a rácsos vasajtót ,és végre csend lett.
Nem csak a mi utcánk házainak ablakát védte rács. A belvárosban még a második emeleti ablakok is védve voltak. Nem egy helyen, az egymással szemben elhelyezkedő erkélyek között alig volt méternyi távolság. Nem maradhattak el a hajléktalanok, kéregetők. Közöttük sok volt a harminc alatti. Más színfoltot jelentett a Santa Cruz negyedből induló száz diák, akik a környezetvédelem mellett tiltakozva skandálták a rigmust. A menetet rendőrök biztosították. Egyedül ezen a környéken találkoztunk fehér botos spanyollal. Viszont olyan fával, melynek ágaiból gyökérszárak nőttek egyenesen a földbe, hármat is megcsodálhattunk például a növényekben gazdag Miro téren. Személy szerint nekem ez a kedvenc délszaki fám.
A várból tájoltuk be a bikaviadal arénát. Kulturális és
zenei rendezvények tere. Bejárata előtt fémbikák ácsorogtak. A múzeum egyik
furcsasága, hogy a tárlók fekete és színes fényképei mellett nevek és évszámok
nem olvashatók. A tárlat mindaddig nem hozott tűzbe minket a feleségemmel, mígnem
megálltunk ama bizonyos fekete-fehér fotó előtt. Mivel ekkor jártam először
spanyol földön, ezért akkor még személyes megtapasztalásból nem ismerhettem a
bikaviadal aréna részleteit, melyet később a bölcsőnek számító Rondában
pótolhattam. Mi volt látható a fotón? Az áldozati bárány szerepkörre
kárhoztatott harci bika nem a porondon rúgkapálva verte fel a port, hanem a
nézőtér első soraiban bámészkodott, a már üres széksorok között. Mivel a
meghökkentő esetről nem találtam részleteket sehol sem, ezért jobb híján,
rávilágítok a helyzet abszurditására. A küzdőtér mérete egy bizonyos
mérethatáron belül lehet csak, tehát nem egységes. Vegyünk alapul egy
A Santa Maria templom közelében bebátorkodtunk a Kortárs Művészetek múzeumába. Mustrálgatva a kiállításra méltónak tartott remekeket, hiába dugtuk össze a fejünket Katival, nem éreztünk rá az alkotások ízére-zamatára. Mintegy ötven műalkotásig bírtuk türelemmel, utána szégyenszemre feladtuk. Egyetlen egy darab nyerte el a tetszésünket, a csírázó burgonyába műanyagcsövet szúrt az alkotó. Ez lett számunkra a tengeralattjáró című, egyben etalonná váló remek. Erre a napra jutott még egy nagyot alkotó labdazsonglőr, mégpedig a Real Madrid színeiben egy egyes állásnál csereként beállt Bale. Alighogy pályára lépett, a kapunak háttal állva ollózva álomszép gólt lőtt a liverpooliak hálójába. Később a félpálya közeléből megeresztett bombájával vált eredményessé.
Eelche Alicantétől délre fekszik, határos vele. Fő attrakciója a tízezer pálmafát felsorakoztató látványos közpark. Gyakran 40 centiméterre nőnek egymástól. Olyanképpen képzeljük el, mint ahogyan a vastagtörzsű nádak nádast alkotnak. Több vízesés biztosítja a párát. Az aláömlő vizek erekben továbbfolyva tavat alkotnak. Alkalom adódott, a vízesés és a mögötte lévő sziklafal közé beállni. Érdekes szituáció, de semmi több. Hétvégi kikapcsolódásra optimális hely. Lehetett: sétálni, játszóterezni, focizni, edzőgépeken bikássá erősödni. Felkeltette érdeklődésemet a kaktuszfa. Kezemmel óvatosan végignéztem. A kertet bokrok és virágok is tarkították, melyeket hamarosan lágy eső áztatott. Fából ácsolt pavilonba húzódtunk vissza. Itt megint szembeötlött a kert egyetlenegy hátránya, vele hosszában párhuzamosan húzódik, a repülőtér felé vezető forgalmas országút. Emiatt viszont ne hagyja ki senki se.
Kalandos körülmények után visszaérkeztünk Alicantébe. A háromemeletes házak óvárosi részét jártuk körbe. Gyakran fordultunk be rövidebb-hosszabb sikátorokba. Számos ingatlan kiürítve várta a rehabilitációt. A végeredményt megláthattuk a már felújított épületeken. Itt még a második emeleten is rácsozat védte a nyílászárókat. Akadtak olyan szűk utcácskák, ahol az emeleti szinten, a most névtelen Don Juan, a saját erkélyéről egy merész ugrás után, könnyen a vele szemben lakó hölgy ágyában találhatta volna magát. Akár vicces ez, akár nem, de Franco diktatúrája idején, 1975-ig a férj minimális büntetés terhe mellett megölhette a hűtlenségen kapott feleségét. A vendéglők teraszain nem unatkoztak a pincérek. Ott talán még arról is szó esett, hogy csak a diktatúra után lehetett privát bankszámlája a spanyol nőknek. Volt honnan visszakapaszkodniuk. Ez gyakran eszembe jutott az utcákat járva, amikor fiatal lányok nevetgélve mentek el mellettünk. Erre az estére jutott lakhelyünk – Santa Cruz – kápolnájának megismerése. Innen a váron át rálátni a tengerre, de nyugat felé is szabad a kilátás. Az óvárosban minden apró üres területet parkká fejlesztenek. Egy-két lóca, melléjük pálmafát ültetnek, és kész.
Alicante tengerpartja. A repülőtér felől érkező járat megáll
a központi buszpályaudvarnál. Mi a következő megállóban szálltunk le. Annak
közelében a móló. Eleinte kétszintes. A
A Luceros térről, mégpedig a föld alól gördül ki az L1-es
tramjárat, a népszerű üdülővárosba, Benidormba. Az egyórás út 3,75 euróba
került. Érdemes felülni rá, mert megismerhetjük a vidéket. A dombok szinte
egyöntetűen kopárak. A lakóházak vegyes képet mutatnak. Környezetük tiszta.
Errefelé is a település magasabb pontjait vették birtokba a tehetősek. Csupán
néhány kalyiba látványa emlékeztetett a szegénységre. Számtalan tizenkét
emeletes ház enyhítette a lakáshiányt. A vidéki környezetből erősen kilógtak.
Ez legyen a legkevesebb baj velük. A tram külső végállomásától a város
főútvonalán haladva, másfél kilométer után megérkeztünk a tengerhez.
Alicantétől eltérően, itt makulátlanul tiszta a víz. A sétány
Eddig alig esett szó Santa Cruzról. Aki járt már klasszikus görög településen, vagy hazánkban Beloianniszban, az képben van. Utcáról nyíló lakásajtók. Belül máris a szoba, oldalra szűk konyha, meg amire futja még. A szerencséseknél van emelet is. A házak között keskeny utca, mely itt lépcsőzetesen emelkedik. Gyalogosok feltétlenül előnyben. A házak mellett a falak tövét cserepes virágok díszítik. A házfalakon virágcserepek sora. Jobbra és balra egy-egy mellékutca nyílik, lépcsők fel vagy le. Aki teheti, háza tetején parányi teraszt alakít ki. Ahol van udvar, ott zárható vasszekrénybe száműzik a mosógépet, az összetolható ruhaszárítót. Ahol még ennél is nagyobb szabad terület adódik, oda lóca és dézsába ültetett pálmafa dukál. Igazi romantika ez a magunkfajta nagyvárosi utazónak, de másokat egy életre ideköt az élet. Vajon ki cserélne velük? Közelben a Carmen tér. Egymás közelében két vendéglő. Hangosan folyik az élet. 19 órakor a pirinkó téren húsz kiskorú zsibongott, vagy beszélgetett megpihenve. Ezalatt napi élményeiket megosztották egymással a szülők.
Az utolsó napon felugrottunk a várba, ahol az egyik
épületben rajzfilmen megnézhettük a város történetét. Utána szaladtunk egy kört
a dimbes-dombos területen, majd búcsút intettünk a pazar kilátásnak. Lefelé
jövet megálltunk a vihar által kidöntött óriási kaktuszfánál, hogy dicső
alakját megőrizhessük emlékezetünkben. Leértünk a partra. Két valóban bátor
fiatalember arra vetemedett, hogy úsznak egyet. Előző nap majdnem ezt tettem én
is, igaz, végül csak bokáig merészkedtem a 15 fokos vízbe. A távolban
pillangózva szelték a habokat — a partról sokan figyelték őket. Máshol másként
esett meg. Az óváros háromemeletes lakóházából csak úgy dőlt a füst a bevetésen
lévő tűzoltóautóra. Közelében a vendéglő teraszán fogyasztó nagyérdemű rá sem
bagózott. A gyerekek viszont másak, mint a felnőttek. Tucatnál is több