6. Repülő harci bika — Alicante (2022)

A Covid19 idején olvastam, Titus Livius „A római nép története a város alapításától” című hétkötetes szemléletformáló művét. Gyakran esett szó benne az Ibériai-félszigeten dúló csatákról. A világjárványt követő első utunk Spanyolországba vezetett. Kíváncsiságból utánaolvastam Alicantének. Története időszámítás előtt III. századig nyúlik vissza. A karthágóiak kis falujából Hamilcar Barca (Hannibal apja) vezetésével, a punok alapították. A görögök és a rómaiak követték őket, legvégül a VIII. században hosszabb időre a mórok tették be a lábukat. Eleink is elkalandoztak arrafelé, rabolni. Minket mégsem a régi korok vérzivataros emlékei izgattak, hanem az előrejelzés szerinti egyhetes intenzív esőzés. Eddig itt laktunk a legromantikusabb helyen. A várdomb oldalában az óváros szívében, a parányi Carmen tér közelében. Párnégyzetméter összkomfort az erőd területére felvezető lépcsősor tövében. Az ablakból vászonra való, házak fölé magasodó szél tépte pálmafa városkép. Innen indultunk el hét napon át, hogy szétnézzünk Cervantes országának keleti partvidékének közepén.

Az előre beharangozott csapadékos időjárás visszaigazolta a meteorológusokat. A turista olyan helyzetben van, hogy megszabott a rendelkezésére álló idő. Nincs min lamentálnia. A városháza közelében a történelmi korok romjai fölé épített irodaház az első emlék. Nem olcsó mulatság építkezni így, de látványos. A viharos széllel megtámogatott szakadó eső elől bemenekültünk a városháza portájára. Az előcsarnokban a szolgálattevőn túl, Dali nonfiguratív szobra fogadja a látogatót. Pár perc nézelődést követően, 9 órakor beljebb kerültünk. Az emeleten a sokak által dicsért Kék szobába léptünk. Történelmi korok míves bútorzata arannyal hintve, mely hivalkodó gazdagsága ellenére, mégsem nyomta agyon a termet. A sokat megélt székeket, a márványpadlón négy lábon tologatták át a szomszédos helyiségbe a teremőrök, ahol hamarosan program vette kezdetét. Szánkat és orrunkat eltakaró maszkban léptünk ki az utcára. Szabadtéren már nem volt kötelező, de ötből négy spanyol feltette. Az üzletek bejárata előtt literes kiszerelésű fertőtlenítőszerek. Így csengett le náluk a világjárvány. A városi piac épülete kívülről, mint egy korabeli vasútállomás. A háromemeletes komplexum lett az újabb mentsvárunk. A húsárú vásárlás előtt sorszámot kell tépni, mert előbb le kell adni a rendelést, majd szólításra méterekkel odébb lehet fizetni. Egy emelettel lejjebb, a sajtok bőséges választéka. A legdrágább kilója 60 euró. A zöldség gyümölcs fronton is körbejártuk a standokat. A magok és a szárított gyümölcsök olcsóságán meglepődtünk. Ám a feltüntetett összeg nem kilójára vonatkozott, hanem 100 grammjára. Így már minden stimmelt. Másnap a tévéhíradóból értesültünk róla, hogy kereken százéves a vásárcsarnok. Az utcára kilépve tárt karokkal fogadott minket az ítéletidő. A járda sok helyütt balesetveszélyesen csúszott. Részben a vizes márványlapok sikamlóssága miatt, másrészt a beleépített világítótesteket lezáró üveg vagy műanyag borítások következtében. Nem volt mese, kényszerűségből bemenekültünk egy cipőboltba. Az égi áldásnak ellenállt még a csukánk, de a két angolul beszélő lány egyikének teljesen gallyra ment a bőrcipője. Gondolom, szívesen vett volna gumicsizmát, csak hát nem tartottak belőle. A régi helyett, pechére hasonmása került a lábára. Kényszerűségből hazaugrottunk száradni, és valamit harapni, majd irány a Santa Barbara. A hangulatos házikónk végéből induló ötven lépcsőfokot követően, a hosszasan emelkedő, és kanyarodó sétány tetejébe megérkeztünk. Innen már rálátunk a viharos, ködbevesző Földközi-tengerre. A kanyargós úton, kellemes édeskés illatot árasztó, virágzó narancs vagy mandarinfa mellett állunk. Rövid időre képes volt elfeledtetni velünk a zord időjárást. A tengerszint felett 160 méter magasan, hatalmas területen, három történelmi épület. Mindegyik más-más korszak emléke. Az elemeknek kitett magaslaton bemenekültünk az első ajtón. Hosszasan vándoroltunk a folyosókon. Kiszélesedett a tér, toronyba vivő lift előtt álltunk. A liftház magasából az orkánerejű szél, számomra hátborzongatóan szép süvítése volt hallható. Felvetődött bennem a hátizsákban vízálló dobozban lapuló hangfelvevő összeszerelése, de az egész napos gyűrődés miatt nem vitt rá a lélek. Pedig tisztában voltam vele, ennél jobb alkalom aligha fog adódni. Az erőd területének további megismeréséről simán lemondtunk. Visszacsúszkáltunk az 1925-ben átadott szállásra. Másnap reggel szembesültünk vele, hogy a megszáradt ruhánk foltos maradt a csapadékkal járó, szaharai homoktól. Nem vagyunk tévénézők, de este bekapcsolta a feleségem. Itt visszaigazolódott egyik aktuális napi tapasztalatunk. Az élelmiszerüzletek jelentős mértékű üres polcainak oka, a pár hete kitört orosz-ukrán háború következtében elszabaduló üzemanyagárak ellen tiltakozó kamionosok sztrájkja.

Bár Spanyolország jelentős részében továbbra is a szélviharral megtámogatott zivataros időjárás tarolt — elmosott hidak, medrükből kilépett folyók, városrészeket elöntő ár, hegycsuszamlás, felborított kamionok. De Alicante és környéke, a természeti katasztrófa szempontjából, velünk együtt fellélegezhetett. Másnap a távolsági buszok tengerparti végállomására igyekeztünk, Katival. A személyi igazolvány felmutatásával, első és egyben utolsó alkalommal, sikerült ingyenes menetjegyet váltani. Murcia Spanyolország hetedik legnépesebb városa. Alicantétől hetvenöt percre fekszik. A félsziget belseje felé gurultunk. A város tágabb környezete, elsősorban a zöldségtermesztésről híres. Nem csak a hazai piacot látja el friss áruval, hanem Európa szerte meghatározó jelentőségű. Az országúton robogva, ennek jelét március közepén nem tapasztaltuk. Találomra jártuk a város utcáit: öt könyvesbolt egymásutánban, felekezeti iskola udvarán visítozó kisiskolások, hosszú sor a fagylaltozó előtt, édenkertnek beillő parkok, halkan tovagördülő villamos, ápolt helyi nyugdíjasok kvaterkázó csoportjai. Feltűnt, hogy a spanyol diák a középiskola végéig, legalábbis itt, szürke és bordó színű egyen öltözetet viselt. Külsőre kifogástalan állapotúak a főútvonalak ingatlanjai, igaz, a mellékutcában mögöttük megbúvó lakóépületek, kevésbé. Az egyik húsbolt kirakatából egész sonka mosolygott a járókelőkre. Potom 99 euróért kínálta magát. Egekig érő, kék színű épület hívta fel a figyelmet magára. A 20 emeletes szálloda külső fala mellett, üvegliftben utazhatnak a vendégek. Az útszéli közlekedési tábla Alicante távolságát jelezte. Visszafordultunk. A közeli mellékutcában nyüzsgő szabadtéri piac. Volt itt mindenféle: illatozó Laci konyha, eurós turi , zöldség-gyümölcs parádé, konyhatündérek netovábbja, fúró-faragó ember kezébe való eszközök, ruhahegy, meg némi limlom. A háziasszonyok előszeretettel vásároltak zöld paradicsomot. Megkordult a gyomrom. Padra letelepedve fél grillcsirke mellé haraptam belőle. Kissé savanykás, de kellemes aromájú zöldség. A kézikocsijával mellém érkező gyalogos parkőr, nejlonzsákot adott terítéknek. Az ilyen mentalitású embereket nagyra becsülöm. Egyébként ezen a környéken sok fekete lakott, amelyről az iskolaudvar harsogó közönsége is színt vallott. Talán az ország összes városára igaz, hogy hatalmas zöld parkok tucatjai kínálják magukat, a lüktető nagyvárosi életből való kikapcsolódásra. A távolsági buszállomás felé tartva ismét bebizonyosodott, a vendéglőkben ingyenes a mosdó. A katedrálishoz érkeztünk. Az utcaszintről lefelé lépve lehetett a szentélybe bejutni. A fal mellett zárt rácsozatú fülkék sorakoztak. A hangszórókból egyházi ének szüremlett elő. Kissé nehezen találtuk meg a kijáratot. Kilépve a friss levegőre, a katedrális kinézetét, kézzel lekövethető makettről ismertem meg. Ilyennel is ritkán találkozni. Gond nélkül hazaértünk. A szálláson elkelt volna egy-két szúnyogriasztó. Ám ezen az éjszakán nem a fullánkos rovarok döngicsélése ébresztett fel minket, hanem az erőd területére bejutni szándékozó fiatal pár egymás közti hangos tanácskozása. Végül a tilosban járás mellett döntöttek. Berúgták a rácsos vasajtót ,és végre csend lett.

Nem csak a mi utcánk házainak ablakát védte rács. A belvárosban még a második emeleti ablakok is védve voltak. Nem egy helyen, az egymással szemben elhelyezkedő erkélyek között alig volt méternyi távolság. Nem maradhattak el a hajléktalanok, kéregetők. Közöttük sok volt a harminc alatti. Más színfoltot jelentett a Santa Cruz negyedből induló száz diák, akik a környezetvédelem mellett tiltakozva skandálták a rigmust. A menetet rendőrök biztosították. Egyedül ezen a környéken találkoztunk fehér botos spanyollal. Viszont olyan fával, melynek ágaiból gyökérszárak nőttek egyenesen a földbe, hármat is megcsodálhattunk például a növényekben gazdag Miro téren. Személy szerint nekem ez a kedvenc délszaki fám.

A várból tájoltuk be a bikaviadal arénát. Kulturális és zenei rendezvények tere. Bejárata előtt fémbikák ácsorogtak. A múzeum egyik furcsasága, hogy a tárlók fekete és színes fényképei mellett nevek és évszámok nem olvashatók. A tárlat mindaddig nem hozott tűzbe minket a feleségemmel, mígnem megálltunk ama bizonyos fekete-fehér fotó előtt. Mivel ekkor jártam először spanyol földön, ezért akkor még személyes megtapasztalásból nem ismerhettem a bikaviadal aréna részleteit, melyet később a bölcsőnek számító Rondában pótolhattam. Mi volt látható a fotón? Az áldozati bárány szerepkörre kárhoztatott harci bika nem a porondon rúgkapálva verte fel a port, hanem a nézőtér első soraiban bámészkodott, a már üres széksorok között. Mivel a meghökkentő esetről nem találtam részleteket sehol sem, ezért jobb híján, rávilágítok a helyzet abszurditására. A küzdőtér mérete egy bizonyos mérethatáron belül lehet csak, tehát nem egységes. Vegyünk alapul egy 50 méter átmérőjű porondot, melyet 135 centiméter magas, kétujjnyi vastag fa körpalánk határol. A teli kerítés és a szintén ugyanolyan magasan kezdődő, korlát nélküli nézőtér között, 2 méter széles árok fut körbe. A pár száz kilós, magasugrásra nem trenírozott bikának, először valahogyan át kellett jutnia a palánkon, majd a 2 méter széles árokból izomból elrugaszkodva, felugrania a lelátóra. Persze az is meglehet, hogy titkolt sportfenomén lévén, nekifutásból akkorát ugrott távol-magasba, hogy a körpalánk fölött madárként átrepülve, egyenesen a szájtáti publikum között találta magát. A hátralévő kérdés csupán annyi: vajon ezen a bika vagy a közönség lepődött-e meg jobban? Így utólag is gratulálok ügyességéért és remélem, estére nem került mészárszékre.

A Santa Maria templom közelében bebátorkodtunk a Kortárs Művészetek múzeumába. Mustrálgatva a kiállításra méltónak tartott remekeket, hiába dugtuk össze a fejünket Katival, nem éreztünk rá az alkotások ízére-zamatára. Mintegy ötven műalkotásig bírtuk türelemmel, utána szégyenszemre feladtuk. Egyetlen egy darab nyerte el a tetszésünket, a csírázó burgonyába műanyagcsövet szúrt az alkotó. Ez lett számunkra a tengeralattjáró című, egyben etalonná váló remek. Erre a napra jutott még egy nagyot alkotó labdazsonglőr, mégpedig a Real Madrid színeiben egy egyes állásnál csereként beállt Bale. Alighogy pályára lépett, a kapunak háttal állva ollózva álomszép gólt lőtt a liverpooliak hálójába. Később a félpálya közeléből megeresztett bombájával vált eredményessé.

Eelche Alicantétől délre fekszik, határos vele. Fő attrakciója a tízezer pálmafát felsorakoztató látványos közpark. Gyakran 40 centiméterre nőnek egymástól. Olyanképpen képzeljük el, mint ahogyan a vastagtörzsű nádak nádast alkotnak. Több vízesés biztosítja a párát. Az aláömlő vizek erekben továbbfolyva tavat alkotnak. Alkalom adódott, a vízesés és a mögötte lévő sziklafal közé beállni. Érdekes szituáció, de semmi több. Hétvégi kikapcsolódásra optimális hely. Lehetett: sétálni, játszóterezni, focizni, edzőgépeken bikássá erősödni. Felkeltette érdeklődésemet a kaktuszfa. Kezemmel óvatosan végignéztem. A kertet bokrok és virágok is tarkították, melyeket hamarosan lágy eső áztatott. Fából ácsolt pavilonba húzódtunk vissza. Itt megint szembeötlött a kert egyetlenegy hátránya, vele hosszában párhuzamosan húzódik, a repülőtér felé vezető forgalmas országút. Emiatt viszont ne hagyja ki senki se.

Kalandos körülmények után visszaérkeztünk Alicantébe. A háromemeletes házak óvárosi részét jártuk körbe. Gyakran fordultunk be rövidebb-hosszabb sikátorokba. Számos ingatlan kiürítve várta a rehabilitációt. A végeredményt megláthattuk a már felújított épületeken. Itt még a második emeleten is rácsozat védte a nyílászárókat. Akadtak olyan szűk utcácskák, ahol az emeleti szinten, a most névtelen Don Juan, a saját erkélyéről egy merész ugrás után, könnyen a vele szemben lakó hölgy ágyában találhatta volna magát. Akár vicces ez, akár nem, de Franco diktatúrája idején, 1975-ig a férj minimális büntetés terhe mellett megölhette a hűtlenségen kapott feleségét. A vendéglők teraszain nem unatkoztak a pincérek. Ott talán még arról is szó esett, hogy csak a diktatúra után lehetett privát bankszámlája a spanyol nőknek. Volt honnan visszakapaszkodniuk. Ez gyakran eszembe jutott az utcákat járva, amikor fiatal lányok nevetgélve mentek el mellettünk. Erre az estére jutott lakhelyünk – Santa Cruz – kápolnájának megismerése. Innen a váron át rálátni a tengerre, de nyugat felé is szabad a kilátás. Az óvárosban minden apró üres területet parkká fejlesztenek. Egy-két lóca, melléjük pálmafát ültetnek, és kész.

Alicante tengerpartja. A repülőtér felől érkező járat megáll a központi buszpályaudvarnál. Mi a következő megállóban szálltunk le. Annak közelében a móló. Eleinte kétszintes. A 6 méter széles emeleti rész a gyalogosoké. Nem mehettünk fel oda, mert az északi szél korbácsolta hullámok átcsaptak felette. A horgonyt vetett szállodahajó felé tartottunk. Félúton, oldalán géppisztolyt viselő biztonsági hölgy, a beszállókártya hiányára hivatkozva, visszafordulásra kért minket. A Hajómúzeumba valamiért nem engedett be az ajtónálló. Odabent hajó makettek parádéja várt volna ránk. A turistainformáció kortársba hajló épülete inkább tűnt pénzkidobásnak, mintsem hasznos költésnek. A móló mögött a tenger zavaros. Rajta túljutva a szépen karbantartott, elfogadható vízminőségű városi strand. A fövenyt a tizenkét emeletes sorházaktól, kétszer kétsávos főút választja el. Innen a külváros felé, ritkán közlekedő villamosjárat indul.

A Luceros térről, mégpedig a föld alól gördül ki az L1-es tramjárat, a népszerű üdülővárosba, Benidormba. Az egyórás út 3,75 euróba került. Érdemes felülni rá, mert megismerhetjük a vidéket. A dombok szinte egyöntetűen kopárak. A lakóházak vegyes képet mutatnak. Környezetük tiszta. Errefelé is a település magasabb pontjait vették birtokba a tehetősek. Csupán néhány kalyiba látványa emlékeztetett a szegénységre. Számtalan tizenkét emeletes ház enyhítette a lakáshiányt. A vidéki környezetből erősen kilógtak. Ez legyen a legkevesebb baj velük. A tram külső végállomásától a város főútvonalán haladva, másfél kilométer után megérkeztünk a tengerhez. Alicantétől eltérően, itt makulátlanul tiszta a víz. A sétány 6 kilométer hosszan nyúlik végig a fehér homokos parton. Ahol leértünk a sétányra, jobbra felhőkarcoló magasságú szállodák és lakóházak váltogatták egymást. Volt min elcsodálkozni. Két tizenkét emeletes lakóház 10 méter magas sziklatömböt fogott közre. Közelében, székében békésen szunyókáló szalmakalapot viselő kínai kereskedő. Vevő az ablakban. Aki rászánta magát egy fél grillcsirkére, egy euróval kellett többet fizetnie érte, mint Murciában a város peremén. A mobil mosdó, melyben pelenkázásra is adódott lehetőség, patikatisztaságú. A földből tucatszám nőttek ki a toronyházapartmanok. Az olcsóbb nyaralást szupermarketek segítik. Fergeteges élet lehet itt nyáron. Nem sétáltunk el spanyol hon legmagasabb szállodájáig, mely szintén itt található. Tartsunk az óváros felé. Ahol megérkeztünk a partra, ott balra kell kanyarodni. Eltéveszteni nem lehet, mert a közeli dombon épült templom kérés nélkül is útba igazít. Sok újdonság nem jött szembe velünk: bazár, kávézó, vendéglő, szállás. Ami viszont igazi meglepetés volt számunkra, az a mozgássérültek részére megépített, kétüléses elektromotoros tandem. Hiába, párosával szép az élet. Ráadásul két ilyen segédeszközzel is találkoztunk. Zsibongott a nép körülöttünk. Tízből 9 nyugdíjas korú. Az óváros mögött tizenkét emeletes házak láncolata, csakúgy, mint Alicantében. Lesétáltunk a partra. Több évtizedes megszokásom, hogy akaratlanul is figyelek. Észrevettem azt, melyet mások meg sem hallanak. Balról jobbra tovairamlott az érkező tajték, utána rövid időre teljes csend állt be, majd követte a másik. Vajon mi történhetett a hullámmentes időszak néhány másodperce alatt? A víz szélétől az enyhén emelkedő homoklankáról, az apró szemű kavicsok között, a felcsapódott víz neszezve visszacsorgott — milyen régóta vártam erre a ritka pillanatra. Kaptam le a hátizsákot, elő a felvevőt. Raktam volna össze, de aközben kiderült, hogy otthon felejtődött a mikrofonkengyeleket rögzítő csavar. Régebben ilyenkor a méregtől agyvérzést kaptam volna. Benidormban Megúsztam. Ez volt itt tartózkodásunk első felhőtlen napja. Hamarosan meglett a ráadás. Alicantében a Szent Miklós templomban véletlenül megcsíptünk egy misét. Beültünk az utolsó padsorok egyikébe hallgatózni. A pap meleg orgánuma nagyon kellemesen hatott rám. Figyeltem-figyeltem és rácsodálkoztam, hogy milyen kiváló akusztikája van ennek az istenházának.

Eddig alig esett szó Santa Cruzról. Aki járt már klasszikus görög településen, vagy hazánkban Beloianniszban, az képben van. Utcáról nyíló lakásajtók. Belül máris a szoba, oldalra szűk konyha, meg amire futja még. A szerencséseknél van emelet is. A házak között keskeny utca, mely itt lépcsőzetesen emelkedik. Gyalogosok feltétlenül előnyben. A házak mellett a falak tövét cserepes virágok díszítik. A házfalakon virágcserepek sora. Jobbra és balra egy-egy mellékutca nyílik, lépcsők fel vagy le. Aki teheti, háza tetején parányi teraszt alakít ki. Ahol van udvar, ott zárható vasszekrénybe száműzik a mosógépet, az összetolható ruhaszárítót. Ahol még ennél is nagyobb szabad terület adódik, oda lóca és dézsába ültetett pálmafa dukál. Igazi romantika ez a magunkfajta nagyvárosi utazónak, de másokat egy életre ideköt az élet. Vajon ki cserélne velük? Közelben a Carmen tér. Egymás közelében két vendéglő. Hangosan folyik az élet. 19 órakor a pirinkó téren húsz kiskorú zsibongott, vagy beszélgetett megpihenve. Ezalatt napi élményeiket megosztották egymással a szülők.

Az utolsó napon felugrottunk a várba, ahol az egyik épületben rajzfilmen megnézhettük a város történetét. Utána szaladtunk egy kört a dimbes-dombos területen, majd búcsút intettünk a pazar kilátásnak. Lefelé jövet megálltunk a vihar által kidöntött óriási kaktuszfánál, hogy dicső alakját megőrizhessük emlékezetünkben. Leértünk a partra. Két valóban bátor fiatalember arra vetemedett, hogy úsznak egyet. Előző nap majdnem ezt tettem én is, igaz, végül csak bokáig merészkedtem a 15 fokos vízbe. A távolban pillangózva szelték a habokat — a partról sokan figyelték őket. Máshol másként esett meg. Az óváros háromemeletes lakóházából csak úgy dőlt a füst a bevetésen lévő tűzoltóautóra. Közelében a vendéglő teraszán fogyasztó nagyérdemű rá sem bagózott. A gyerekek viszont másak, mint a felnőttek. Tucatnál is több 2 méter magas műanyag gomba dobta fel az egyik sétálóutcát. Meg néhány apró is, hogy szétnyíló tönkjükbe beleülhessenek a szüleikkel sétáló, mindenre kíváncsi lurkók.