188. RABUL EJTÉS —
szűz technika (2010.)
Vajon a borsodi táj mivel bilincselte magához,
Katit? December legvége. A Keletitől Miskolcig tartó határ szürke egyhangúsága
a fekete tél gyászos jele. Miskolcon vonatot váltottunk. Két megálló után, a
szürke fellegekből, mesekönyvbe illő nagyságú és szépségű hópelyhek szakadtak
alá. Arcunkon szétterült a mosoly. Megvidámodtunk. Szalonna után szedelődzködni
kezdtünk. Csikorogva lefékezett a szerelvény, de Kati csak állt a peronon.
— Nyisd ki az ajtót!
— szóltam rá sürgetően.
— Én itt nem szállok
le. Nem látok egy házat sem, de a hóban még egy lábnyomot sem.
Ám, az életben vannak csodák, mert a vonat
nélkülünk indult tovább. A keskeny peron végében, egy autó várt ránk. A falu
hóval vastagon borított főútjáról, hamarosan egy alsóbbrendű mellékútra
kanyarodott a vezető. Szűz hó került elibénk. Az ország egyik legszebb
környezetében kacskaringózó, szellemnyomvonalon suhantunk tova. Az utat bal
oldalt egy patakocska szegélyezte. Jobb oldalt dombok lankái határolták. Az út
mindkét szélében fák álltak őrt. Az elmúlt napokban eső eshetett, mert a
növények kérgén és a fa villanypóznákon is, vastagon megtapadt a téli csapadék.
A villanyvezetékek a rájuk nehezedő hó súlya alatt mélyen meghajoltak. Nyolc
kilométeren keresztül, a szemkápráztató szűz téli táj, egy életre rabul ejtette
a páromat.
De nem volt semmi,
az udvarban szállásnak felkínált különálló épület sem. Vékonyka téglafal
jellemezte, a ház egyik vége üvegfallal és ugyanolyan anyagú ajtóval lett
lehatárolva. A szobába fűtés céljára egy üvegberakásos ajtajú Camino kályha
lett beállítva. De ez még semmi, mert a főúri kastélyban akadt egy fürdőszoba
és egy konyha is. A fürdőben fűtésnek egy farzsebből előhúzható nagyságú
villanykályha lett szolgálatba helyezve. A bojler egy fürdőkádra elég
mennyiségű meleg vize, vissza nem térő alkalmat kínált az egymásutánban gyors
fürdésre. A konyhaajtó résén az udvarból egy pocakos egér is kényelmesen
beljebb kerülhetett. Előnye lett a konyhának, hogy a hűtőt nem kellett áram alá
helyezni. Odabent zárt ajtó mellett, vastagon látszott a lehelet. Estére képbe
kerültünk, nem csak a faluval, hanem a ránk váró éjszakai feladattal is.
Amennyiben nem akarunk megfagyni, folyamatosan kell a tűzre rakni. Jól
bedurrantott a párom. Hamarosan harminc Celsius fok meleg lett a kályha körül,
de a vékony falak továbbra is sütöttek a hidegtől. Szűk óránként kellett
fahasábot tűzre vetni. Mély álomba merülésről nem álmodozhatott, Kati. De ez a
semmi kényelmetlenség mégis megérte. Reggel kimentünk a konyhába, ránéztünk a
bejárati ajtóra. A szimpla üveg teljes felületét jégvirág fedte. A zárban lévő,
abba belefagyott kulcs is hasonlóan dekorálva. Olyan hiteles életérzésben
részesültünk, mint amilyenről a neves magyar regényírók számoltak be
írásaikban, felelevenítve a paraszti világ téli szépségeit. Az már csak a hab a
torta tetejében, hogy hajnalban az udvarban a
házigazda mínusz huszonkét Celsius fokot mért.
Haraptunk néhány
falatot, és útra keltünk.
Az előző napon megismert
úton visszafelé indultunk. Ekkor már csak mínusz tizenkét Celsius fok volt.
Lefékezett mellettünk egy autó, vezetője beszállásra invitált minket.
Megköszöntük, de utunkat gyalog folytattuk a tizenöt kilométerre lévő
hentesbolt felé. Odaérve pirosló arccal állítottunk be. A pultban néhány szál
házi hurka árválkodott. Kalóriadús zsákmánnyal fordulhattunk ki az utcára.
Egyáltalán nem volt melegünk. Szégyenszemre buszra szálltunk, vele a túrából
hét kilométert lecsaltunk. A jól ismert bekötőútnak gyalogosan vágtunk neki.
Ránk sötétedett. Egyre jobban hűlt A levegő. Enyhén
vacogtunk. Félúton járhattunk, hátulról beért minket egy kocsi. A délelőttről
jól ismert sofőr mosolyogva kérdezte, ugye most már beülnek? Csalódnia kellett.
Az évbúcsúztatót
helyben, a kultúrházban terveztük eltölteni. Kirittyentve indultunk el. Az
asztalok körül akadt egy-két szabad hely, de a dobhártyaszaggató zenekari
hangerő, kiűzött minket az utcára. A csillagok fényétől tündöklő zimankóban pár
háznyit kellett bandukolni, és már nyúlhattunk a gyufáért. Lassacskán
bemelegedett a fagyos leheletű szoba. A konyhaasztalról elvettük az ott
behűtött kölyökpezsgőt, és az egész napi eseménysoron jót nevetve, az ágyban
koccintva átpenderültünk az új esztendőbe.
A további
feledhetetlen emlékek sorával most nem hozakodok elő, de a szállást biztosító
idős házaspárról néhány adalékmorzsa. A papa naphosszat szorgoskodott a tágas
udvarban és az egy tehénkéje körül. Kora reggel nem csak a munkakedv lendítette
ki a házból, az asszonyka szapora és csípős nyelve is útbaigazította. Négyesben
álltunk az udvarban. Rám nézett a nyolcvan év feletti gazda, és megkérdezte:
— Tudod-e, hogyan
lehet az asszony csípős nyelvét befogni?
— Egy férfi
nyelvvel! — mire mind a négyen jóízűen felnevettünk.