Vidám napot / rabul ejtés...,

Engem a párom egy túra végeztével a kocsmában játszott a saját kezére.

Most pedig arról, hogy őt miként kerítette hatalmába a borsodi táj? December legvégén felszálltunk a vonatra a Keletiben, majd Miskolcon egy mellékvágányon zötykölődőre. A fekete tél tompa lelkesedést váltott ki a tél csillámló szépsége iránt fogékony emberekben. Kárpótlásul hallgathattam a vonat kerekeinek ütemes, fülbemászó kattogását. Két megálló után mesekönyvekbe illő nagyságú és szépségű hópelyhek szakadtak alá a szürke fellegekből. Széles mosoly terült szét az arcunkon, máris vidámabban telt az út hátralévő része. Szalonna után szedelődzködni kezdtünk. Pár perc után lefékezett a szerelvény, de a párom csak állt a peronon. — Nyisd ki az ajtót! — szóltam rá sürgetően. — Én itt nem szállok le, mert nincs egy ház sem errefelé, a hóban pedig még egy nyamvadt lábnyomot sem látok! Ám az életben vannak csodák, mert a vonat nélkülünk indult ki az állomásról.

A keskeny peron végében — a sorompó közelében — egy autó várt ránk. A falu havas főutcájáról a jármű egy alsóbbrendű mellékútra bekanyarodott. Az aszfaltot húsz centi vastag szűz hó fedte: az ország egyik legszebb környezetében kacskaringózó láthatatlan nyomvonalon haladtunk. Bal oldalt az utat egy patak szegélyezte hosszasan, jobb oldalt pedig dombok lankái határolták, az út mindkét széliben fák magasodtak: nyáron egybefüggő lombkoronájuk hűsíti az alattuk járót. Most viszont a tél megigéző szépsége lassan rabul ejtette az anyósülésből leesett állal bámészkodó páromat. Az elmúlt napokban eső eshetett errefelé, mert a fák törzsén és a fa villanypóznákon is, vastagon megtapadt a hó. A villanyvezetékek a rájuk nehezedő hó súlya alatt mélyen meghajoltak. Nyolc kilométeren keresztül a gyönyörű táj és az ezt megtetéző szűz téli öltözet, rabul ejtette a szemét és a lelkét egyaránt befogadásra kitáró páromat.

De nem volt semmi a magában álló házikó sem, ahol elkvártélyoztak minket. Vékonyka téglafal, a ház egyik vége üvegberakásos ajtóval kevésbé légmentesen határolva, fűtésnek pedig egy üvegajtajú kályha lett beállítva a szobába. De ez még semmi, mert a kastélyban volt még egy fürdőszoba és egy konyha is. A fürdőben fűtésnek egy farzsebből előhúzható nagyságú villanykályha lett szolgálatba helyezve. A bojler egy kádra elég meleg vize pedig vissza nem térő alkalmat kínált nekünk, az egymásutánban gyors fejesugrások gyakorlására. A konyhaajtó résén egy jól lakott egér is kényelmesen beljebb kerülhetett volna az udvarról, bekéredzkedés nélkül. Előnye lett a konyhának, hogy a hűtőt nem kellett áram alá helyezni, mert a konyha légterének hőmérséklete közelített a nulla fokhoz alulról.

Estére képbe kerültünk nem csak a faluval, hanem a ránk váró feladattal is: ha nem akarunk megfagyni, folyamatosan kell a tűzre rakni. Jól bedurrantottunk. A szobában hamar harminc fok lett a hőmérséklet, de a vékony falak továbbra is sütöttek a hidegtől. Szűk óránként kellett fahasábokat dobni a tűzre, ennek okán pedig mély álomba szenderülésről nem álmodozhatott a párom. De ez a semmi kényelmetlenség mégis megérte, mert amikor reggel kimentünk a konyhába — ahol vastagon látszott a leheletünk — ránéztünk a bejárati ajtóra: a szimpla üveg teljes felületét jégvirág díszítette, mi több, a zárban lévő abba belefagyott kulcs is hasonlóképpen dekorálva! Tisztára olyan életélményben részesültünk, mint amilyenről a neves magyar regényírók írásaikban megemlékeztek, a paraszti világ téli szépségeinek ecsetelésével. Az már csak a hab a tortán, hogy hajnalban a ház udvarán mínusz huszonkét fokot mért a gazda.

Haraptunk néhány falatot, és útra keltünk. Visszafelé indultunk el az előző nap autóval megtett úton: már csak mínusz tizenkét fok volt. Lefékezett mellettünk egy autó, és vezetője beszállásra invitált minket: megköszöntük, de gyalog folytattuk tovább az utunkat, a tizenöt kilométerre lévő hentesboltba, ahol állítólag házi hurka kapható. Odaérve a pultban árválkodott néhány szál belőle: kalóriadús zsákmánnyal fordulhattunk ki az üzlet ajtaján. Szégyenszemre buszra szálltunk, amivel hét kilométert lecsaltunk a túrából. De utána már gyalogosan vágtunk neki a már jól ismert bekötőútnak. Ránk sötétedett. A levegő is elkezdett hűlni. Félúton járhattunk, amikor hátulról utolért minket egy autó. A délelőttről jól ismert sofőr mosolyogva megkérdezte tőlünk: — Most már beülnek az autóba? — csalódnia kellett.

Az évbúcsúztatót helyben, a kultúrházban terveztük eltölteni. Kirittyentve indultunk el oda. Bár a viszonylag nagyobbacska méretű teremben akadt egy-két szabad hely még, de a dobhártya szaggatóra sikeredett zenekari hangerő hamar kikergetett minket az utcára. A csillagok fényétől tündöklő zimankóban pár háznyit kellett bandukolni a házikóig, és már nyúlhattunk is a gyufa után. Lassacskán bemelegedett a szoba fagyos légtere, a konyhaasztalról elvettük a behűtött kölyökpezsgőt, és az ágyban nevetve koccintva átpenderültünk az új évbe. A további feledhetetlen emlékek sorával nem hozakodnék elő, de a  szállást biztosító idős házaspárról néhány adalékmorzsa következzen.

A papa naphosszat szorgoskodott a tágas udvarban, meg az egy tehénkéje körül. Nem csak a munka kedve vitte ki őt a házból, hanem az asszonyka szapora és csípős nyelve is hamar útba igazította őt. Négyesben álltunk a háromcsillagos udvaron. Rám nézett a gazda és megkérdezte: — Tudod-e, hogyan lehet befogni az asszony csípős nyelvét? — Egy férfi nyelvvel! — mire mind a négyen jóízűen felnevettünk.