186. PUSKÁS EMBER —
életemben ekkor voltam a legbátrabb (1973.
Cingár, vagy ahogy népiesen szokták mondani, egyszálbélű kölyök
voltam kiskamasz koromban. Nem létező muszklimat nem vetettem be öklözésbe, de
még a számat sem szoktam tépni. Mivel okot nem adtam másoknak az engem való
elpáholásra, ezért ilyen szempontból is viszonylag békés gyermekkorom volt.
Mindezek tükrében aligha fényezhettem volna magam bátornak.
Falun nyaraltam.
Felsős lehettem. Vallom, egy városban felnövő emberpalántának csak akkor lesz
érdemleges emléke gyermekkoráról, amennyiben hetekben mérhetően megadatott neki
a természet vagy a vidéki lét testközelből való megélése. A hosszúkás
parasztház hátsó udvarában a baromfikra és a disznókra egy közepes méretű
keverék szuka vigyázott. Mivel megérdemli, elmesélem. Az egyik éjszaka, a
földes aljzatú disznóól föld alatti részéből három
patkányt a fülüknél fogva kihúzott, és az elülső udvarban, a ház bejáratával
szemben, az udvaron, egymás mellé kiterítette őket. Hason fekve várta a házból
kora reggel kilépő gazdát, a dicséret besöpréséért.
Mivel egész nap
láncon tartották a kurtalábú Picit — ez volt a becsületes neve — ezért
jólelkűségemből adódóan nénikémtől kikéredzkedtem vele a rétre. A vályogháztól
pár méterre, esős időben, kacsaúsztatónak is kiváló vizesárok húzódott. Utána,
egy kátyúktól hemzsegő, kánikulában süppedős bitumenút következett. Azon túl,
egy konyhai hulladék és lomkidobásra használt sekély árok, aminek alig mélyéből
egy méter magas földhalom megmászása után, ott várt ránk a határtalan
szabadság.
A falu mezei
virágoktól tarkálló legelőjén bandukoltunk, a szabadjára engedett házőrzővel.
Orrával minden útjába eső négyzetcentiméternyi területet labor szinten
kianalizált. Egy-két pocokszagú üregbe körmével vadul belekapart, és lyuktágítás
céljából szájával vadul tépte a földet. Arra fölöttébb vigyáztam, hogy a falu
csordáját messzire elkerüljük, a terelőkutyák miatt. Túl
jártunk a csordakúton, és felmásztunk az északi országhatáron túl eredő
patak magas gátjára. Egy kilométerre lehettünk a falutól.
Lefutottunk a
lekaszált ártérbe. A sekély és keskeny folyam vize nesztelenül tartott a szőke
Tisza felé. Hiába, gyerek voltam, kapható az ötletszerű csínytevésre. Jobb
lábam mellé ügyeskedtem a négylábú barátomat, és egy hirtelen mozdulattal
megpróbáltam a patakba belelökni. Résen volt a tökmag. A direkt fürdőzést nem
kedvelte, de magától szívesen gázolt a vízbe. Egy kisebb nádas közelében tette,
ahonnét hangos hápogással vadkacsa röppent fel. Mivel nem szerettem volna, hogy
az esetleg a magas szálak rejtekében megbúvó népes fészekaljban kárt tegyen a
szuka, ezért magamhoz hívtam. Elővigyázatosságból elindultunk a gát magasába.
Félúton járhattunk,
amikor a gát tetejéről egy érces férfihang rám dörrent:
— Azonnal gyere fel a kutyáddal onnan, öcsi!
Megszeppenve álltam meg a vállán puskát hordó mezőőr előtt.
— Szóval vadat hajtasz fel, a kutyával! — és a választ be sem várva,
folytatta:
— Kinek a fia-borja vagy?
Bár nem voltam beszédhibás kölyök, de csak hebegve-habogva voltam képes
megfelelni, az amúgy szónoki kérdésre. Ezalatt a szuka tőlem pár méterre balra, békésen heverészett a poros földúton. A
mezőőr méltó lassúsággal válláról levette a flintát, és a puskacsövet
ráirányította a mit sem sejtő Picire.
— Most pedig lelövöm, a kutyádat! — mondta határozottan.
Mivel a jelek is egyértelműen erre utaltak, és én a felnőttek szavát
amúgy is készpénznek vettem, belém nyilallt egy addig számomra teljesen
ismeretlen érzés, az őrjítő, vészjósló páni félelem. Egyszeriben helyzet lett.
Félszemmel rásandítottam a közelemben a nap hevétől ziháló kutyára, és eszembe
jutott, vajon hogyan fogom a tetemét hazacipelni? Nem is beszélve arról, vajon
mit fogok mindezért kapni!
A puskacső és a
kutya közé ugrottam. Mindenre elszánt gyermeki farkasszemet néztem a halált
osztó acélcsövekkel, és a több, mint szívtelen
gazemberrel. Abban reménykedtem, hogy engem csak nem mer lelőni. Gyors
egymásutánban többször is megbizonyosodtam róla, hogy csont-bőr testemmel
takarom-e a kutyát, majd hirtelen rákiáltottam:
— Gyere, Pici! — és a gátról a falu felé eső legelőre lóhalálában
levágtáztam. A kurtalábú tőlem jobbra öt méterre loholt. Futás közben hamarosan
hátranéztem. A gát magasában a mezőőr puskájával lövésre készen állt. Észbe
kaptam, és úgy szedtem a lábam, hogy ismét a szuka és a puskacső között legyek.
Csak futni, futni, minél távolabbra futni! Ez zakatolt bennem egyfolytában. Már
majdnem kiköptem a tüdőmet, amikor ismét hátra tekintettem. Ugyanott állt a
puskás ember, de a flintája már a vállán nyugodott. Megálltam. Az erőfeszítő
rohanástól majdnem megpusztultam. A hasító fájdalom majdnem kiszúrta az
oldalamat. Ránéztem a mosolygó szemű kutyára, és odahívtam magamhoz:
— De jó, hogy élsz! — és megsimogattam a buksiját.
A történetről
értesült a nénikém. Átment a szomszédba és megérdeklődte ki is a mezőőr. Kiérve
az utcára, nem hazafelé vette az irányt, hanem a frissiben kapott lakcímre.
Könnyű elképzelni, hogy mit kaphatott tőle a puskás ember — falun ez már csak
így volt szokás. A női szájtól mindig tartanak a férfiak.