Vidám napot / puskás ember...,

Életemben ekkor voltam a legbátrabb!

Cingár vagy ahogy inkább szokták népiesen mondani, egy szál bélű kölyök voltam kiskamasz koromban. Nem létező muszklimat nem vetettem be öklözésbe, de még a számat sem szoktam tépni. Mivel okot nem nagyon adtam másoknak az engem való elpáholásra, ezért egy-két nálam jóval erősebb fiú ököllel arcomba vágása szemétkedésén kívül, ebből a szempontból békés gyermekkort tudhatok a hátam mögött. Mindezek tükrében aligha fényezhettem volna magamat bátornak.

Falun nyaraltam. Vallom: egy városban felnövő embernek csak akkor lesz érdemleges emléke gyermekkoráról, amennyiben megadatott számára a természet vagy a vidéki lét testközelből való megélése, hetekben számolva. A hosszúkás parasztház hátsó udvarában a lábasjószágokra és a disznókra egy közepes növésű keverék szuka vigyázott, aki leginkább a német juhászra hasonlított: szabadidejében szívesen kergetett macskákat. De — mivel megérdemli — az egyik éjszaka a földes aljzatú disznóól föld alatti részéből három patkányt a fülüknél fogva kihúzott, és az áldozatokat az elülső udvarban kinyújtóztatta, éppen a bejárati ajtóval szemben: hason fekve várta a házból kora reggel kilépő gazdáját, a dicséret besöpréséért.

Mivel egész nap láncon tartották a kurta lábú Picit —ez volt az ő becsületes neve — ezért egyszer kikéredzkedtem vele az utcára. A háztól pár méterre egy időnként kacsaúsztatónak is hasznavehető vizesárok húzódott , utána egy kátyúktól hemzsegő kánikulában süppedős bitumenút következett, azon túl pedig egy konyhai hulladék és lomkidobásra használt sekély árok féle, aminek alig mélyéből egy méter magas földhalom megmászása után ott várt ránk a magát korlátlannak mutató szabadság betöltésre váró víziója. A falu mezei virágoktól tarkálló legelőjén bandukoltunk már, a szabadjára engedett házőrzővel: orrával minden útjába eső négyzetcentiméternyi területet labor szinten kianalizált, egy-két pocokszagú üregbe körmével vadul belekapart és szájával lyuktágítás céljából elszántan tépte a földet. Arra fölöttébb vigyáztam útközben, hogy a falu háromszáz tehenéből álló tarka-barka csordát messzire elkerüljük, már csak a harcias terelőkutyák miatt is. Túl jártunk a csordakúton, és felmásztunk az északi országhatáron kissé túl eredő patak magas gátjára: egy kilométerre lehettünk a vályogháztól.

Aláereszkedtünk a lekaszált ártérbe. A sekély és keskeny folyam méltó lassúsággal tartott az őt néhány kilométerrel odébb magába befogadó szőke Tisza felé. Hiába, gyerek voltam, mindig kapható az ötlet szerű csínytevésre, ezért a kutyát jobb lábam mellé tereltem, és egy hirtelen mozdulattal megpróbáltam őt a vízbe belelökni, de résen volt a tökmag. A direkt fürdőzést nem kedvelhette, eszerint, de magától szívesen gázolt bele a patakba: egy kisebb nádas közelében tette meg ezt, ahonnét hangos hápogással egy vadkacsa röppent fel. Mivel nem szerettem volna, hogy az esetleg a magas szálak rejtekében megbúvó népes fészekaljban kárt tegyen, ezért magamhoz hívtam a szukát, és elővigyázatosságból elindultunk a gát magasába.

Félúton járhattunk, amikor fentről egy érces férfi hang keményen rám dörrent: — Azonnal gyere fel onnan a kutyáddal, öcsi! Megszeppenve álltam meg a vállán puskát hordó ember előtt. — Szóval vadat hajtasz fel a kutyával! — és válaszomat meg sem várva, folytatta: — Kinek a fia-borja vagy? Bár nem voltam beszédhibás, de csak hebegve-habogva voltam képes megfelelni a szónoki kérdésre: ezalatt a kutya tőlem pár méterre balra békésen hasalt a poros földúton. A mezőőr méltó lassúsággal válláról levette a flintát, és a duplacsövet a fejlemények fodrozódásáról mit sem sejtő Picire irányozta: — Most pedig lelövöm a kutyádat! — mondta határozottan. Mivel a jelek is egyértelműen erre utaltak, és én a felnőttek szavát amúgy is készpénznek vettem, belém nyilallt egy addig számomra teljesen ismeretlen érzés: az őrjítő, vészjósló páni félelem. Egyszeriben helyzet lett!

Rásandítottam a közelemben a nap hevétől ziháló kutyára és eszembe jutott: hogyan fogom a tetemét egy kilométernél messzebbre elcipelni? — nem is beszélve arról, mit fogok mindezért kapni otthon!

Tizedmásodperc alatt a puskacső és a kutya között teremtem: mindenre elszánt gyermeki farkasszemet néztem a halált osztó gyilkos erejű acélcsövekkel, és a több mint szívtelen gazemberrel — abban reménykedtem, hogy engem csak nem mer lelőni. Gyors egymásutánban többször is megbizonyosodtam róla, hogy csont-bőr testemmel takarom-e a kutyát, majd hirtelen rákiáltottam: — Gyere, Pici! — és lóhalálában levágtáztam a falu felé eső legelőre: a kurtalábú tőlem jobbra és vagy öt méterre loholt. Futás közben hamarosan hátranéztem: a gát magasában a mezőőr puskájával lövésre készen állt. Észbe kaptam, és úgy szedtem a lábam tovább, hogy ismét a szuka és a puskacső között lehessek. Csak futni, futni, minél távolabbra futni! — ez zakatolt bennem egyfolytában. Már majdnem kiköptem a tüdőmet, amikor újból hátra tekintettem: ugyanott állt a puskás ember, de a flintája már a vállán nyugodott. Megálltam, az erőfeszítő rohanástól alig kaptam levegőt: a hasító fájdalom majdnem kiszúrta az oldalamat. Ránéztem a mosolygó szemű kutyára, és odahívtam magamhoz: — De jó, hogy élsz! — és megsimogattam a buksiját.