131. PORSZÍVÓ – új élet kezdete (1990)

A második látásvesztés után pár hónappal később elsírtam magam. Ezzel elfogadtam végleges állapotnak. Egy éve költöztem be a zuglói öröklakásba. A környéken számtalan családot ismertem meg a seftelés által. Az egész történet már az elején defektet kapott, pedig bőven lehetett volna kifutása.

Ebéd után hanyatt dőltem a kanapén. Lehetőségem szerint néztem a plafont. Eszembe ötlött, nem látva a nagyszőnyeget simán ki tudnám porszívózni. Már ez a felismerés is remek volt, de a folytatás megkoronázta az egészet. De hogyan lehetne úgy kiporszívózni, hogy a kétszer háromméteres szőnyegen ne maradhasson egy szál pihe se. Komolyan elgondolkodtam rajta. Arra a pofonegyszerű megoldásra jutottam, hogy a házi papucs segítségével kétszer egyméteres sávokat lehatárolok rajta, ezt a területet nem látva is simán át lehet fogni. Ennek a jelentéktelennek tűnő ötperces történetnek köszönhetem, hogy már a legelején rájöttem a látásvesztés feldolgozásának alaptézisére: tevékenység. A hozzá párosuló igényesség fontos kiegészítője lett.

Amennyiben egy látását felnőttként elveszítő ember megkérdezné tőlem, mi legyen az első konkrét lépése megváltozott állapotának feldolgozásában, széttárnám a kezemet.

– Ezt neked magadban kell meglelni – felelném. Azt viszont a lelkére kötném, hogy: tevékenység, tevékenység és tevékenység, a minél nagyobb fokú önállóságra törekedve. Hogy valakinek mennyire válik fontos szemponttá az igényesség, az egyénfüggő.

A látásvesztésből saját magamat rehabilitáltam. Hét év rögös út végigjárása után éreztem úgy, hogy minden bennem felvetődő alapvető fontosságú kérdésre megadtam a választ. Csupán egyvalami hibádzott még, az önálló utcai közlekedés. Bár fehér bottal néha kimerészkedtem, de én olyan magabiztosan szerettem volna közlekedni, hogyha magamat kívülről látnám, ne érezzek sajnálatot. Emiatt adtam be a vakvezető igénylést. Szerencsére a Vakvezető kutyakiképző Iskolának a német juhász Kicsit visszaadta az első gazdája, akit nekem felajánlottak: máskülönben akár egy-két évet is várhattam volna.

Ekkor már csak egy kérdés megválaszolása maradt hátra:

– Hova szeretnél menni, Laci?

A reménybeli várakozásnál a hosszú távú jövő elképzelhetetlenül gazdagabbra sikerült. Ennek legfőbb alappillérei lettek: tevékenység, teljesítmény, igényesség, szavahihetőség, következetesség, gerincesség. Előbb valamit mindig le kellett tennem az asztalra, hogy mások odajöjjenek hozzám, és jelképesen felajánlják magukat barátnak, társnak, segítőnek. A második látásvesztés utáni első napokban a klinikán megfogalmazódott bennem: nem szeretnék egy olyan szerencsétlen ember lenni, aki iránt sajnálatot éreznek, inkább legyek olyan, akit irigyelnek – de remélem, nem irigyel senki sem.

A felnőttkori látásvesztés önálló sikeres rehabilitációja ritka. A megváltozott állapot feldolgozásának – a nem látva mindent újra megtanulni és alkalmazni – a legfőbb lényege. Önmagunkat a lehetőségekhez képest rehabilitálva, teljes mértékben ki- és megismerjük önmagunkat, minden pillanatban tisztában leszünk képességünkkel és tudhatjuk, hogy saját magunkból fakadóan a nem látáson képesek voltunk némileg felülemelkedni. Ez nem kis dolog. Egy életre magabiztossá tesz.