131. PORSZÍVÓ — új élet kezdete (1990.)

A második látásvesztés után pár hónappal később elsírtam magam. Ezzel elfogadtam végleges állapotnak. Egy éve költöztem be a zuglói öröklakásba. A környéken számtalan családot ismertem meg a seftelés által. Az egész történet már az elején defektet kapott, pedig bőven lehetett volna kifutása.

Ebéd után hanyatt dőltem a kanapén. Lehetőségem szerint néztem a plafont. Eszembe ötlött, nem látva a nagyszőnyeget simán ki tudnám porszívózni. Már ez a felismerés is remek volt, de a folytatás megkoronázta az egészet. De hogyan lehetne úgy kiporszívózni, hogy a kétszer háromméteres szőnyegen ne maradhasson egy szál pihe se. Komolyan elgondolkodtam rajta. Arra a pofonegyszerű megoldásra jutottam, hogy a házi papucs segítségével kétszer egyméteres sávokat lehatárolok rajta, ezt a területet nem látva is simán át lehet fogni. Ennek a jelentéktelennek tűnő ötperces történetnek köszönhetem, hogy már a legelején rájöttem a látásvesztés feldolgozásának alaptézisére: tevékenység. A hozzá párosuló igényesség fontos kiegészítője lett.

Amennyiben egy látását felnőttként elveszítő ember megkérdezné tőlem, hogy mi legyen az első konkrét lépése megváltozott állapotának feldolgozásában, széttárnám a kezemet.

— Ezt neked magadban kell meglelni — felelném. Azt viszont a lelkére kötném, hogy: tevékenység, tevékenység és tevékenység, a minél nagyobb fokú önállóságra törekedve. Hogy valakinek mennyire válik fontos szemponttá az igényesség, az egyénfüggő.

A látásvesztésből saját magamat rehabilitáltam. Hét év rögös út végigjárása után éreztem úgy, hogy minden bennem felvetődő alapvető fontosságú kérdésre megadtam a választ. Csupán egyvalami hibádzott még, az önálló utcai közlekedés. Bár fehér bottal néha kimerészkedtem az utcára, de én olyan magabiztosan szerettem volna közlekedni, hogyha magamat kívülről látnám, ne érezzek sajnálatot. Emiatt adtam be a vakvezető igénylést. Szerencsére, a Vakvezető kutyakiképző Iskolának a német juhász Kicsit visszaadta az első gazdája, akit nekem felajánlottak: máskülönben, akár egy-két évet is várhattam volna.

Ekkor már csak egy kérdés megválaszolása maradt hátra:

— hova szeretnél menni, Laci?

A reménybeli várakozásnál a hosszú távú jövő elképzelhetetlenül gazdagabbra sikerült. Ennek legfőbb alappillérei lettek: tevékenység, teljesítmény, igényesség, szavahihetőség, következetesség, gerincesség. Előbb valamit mindig le kellett tennem az asztalra, hogy mások odajöjjenek hozzám, és jelképesen felajánlják magukat barátnak, társnak, segítőnek. A második látásvesztés utáni első napokban a klinikán megfogalmazódott bennem: nem szeretnék egy olyan szerencsétlen ember lenni, aki iránt sajnálatot éreznek, inkább legyek olyan, akit irigyelnek — remélem, nem irigyel senki sem.

A felnőttkori látásvesztés önálló sikeres rehabilitációja ritka. A megváltozott állapot feldolgozásának — a nem látva mindent újra megtanulni, és alkalmazni — a legfőbb lényege. Önmagunkat a lehetőségekhez képest rehabilitálva, teljes mértékben ki és megismerjük önmagunkat, minden pillanatban tisztában leszünk képességünkkel és tudhatjuk, hogy saját magunkból fakadóan a nem látáson képesek voltunk némileg felülemelkedni. Ez nem kis dolog. Egy életre magabiztossá tesz.