Vidám napot / porlepte falu...,

Ma már nincsenek ilyen természet közeli települések mifelénk. A jótékonynak tekinthető fejlődés a múlt múzeumból megismerhető emlékeivé tették azokat. Az apró településen élő emberek aligha bánkódnak rajta. A városból felüdülés céljából vidékre ellátogató emberek pedig, romantikus vágyakozást érezhetnek iránta. Ezzel így vagyok én is.

Egyik nagymamám 1910-ben látta meg a napvilágot. Lehettek vagy hatan testvérek. Darabszámra kevesebb cipője lehetett az egész családnak, mint ahány tagja volt. Elemibe jártak a gyerekek, palatáblával a hónuk alatt. Ha valamelyikük komolyabban megbetegedett, gond nélkül kimaradhatott az oskolából. Egy nebuló ide vagy oda, nem osztott vagy szorzott a néptanító pedellusnak. Ez történt meg vele is. Emiatt úgy alakult, hogy nem sajátíthatta el a betűvetés fortélyát. Lány volt, ettől még szülhet gyerekeket, és kapálhatja a földet napestig — gondolhatták a szülei.

Így is lett. Két leánygyermeknek adott életet, és a helyi TSZ-ben gyalogosként dolgozott: kezében kapával művelte a falunak városnak élelmet adó tágas határt. Eközben gyermekei csak ötös érdemjegyet hoztak haza az iskolából. A szerény vályogházhoz idővel megérkeztek a leánykérőbe érkező fiúk is. Ekkoriban már titkolni való volt az analfabetizmus. Nagymamámat a fiúk érkezése előtt a poros udvarban egy sámlira leültették, kezébe nyomták az illusztris Népszabadságot, és úgy kellett tennie, mint aki érdeklődve olvassa a legfrissebb híreket. Néha ide-oda lapozgatott a vaskos sajtóban. Szemfényvesztés lett volna-e vagy ütemet váltott a ballagó idő?