Polihisztor vakvezető — Kicsivel könnyebb...

Mint korábban leszögeztük, az elkövető előbb-utóbb visszatér tettének színhelyére. Ez járhatott gazdám fejében akkor is, amikor a Baradla bejárata előtt gyülekeztünk. Újra végigmehettünk a hat és fél kilométeren. Vajon mi vár ránk a mélyben? Kettős minőségemben szereplek majd: egyrészt mint osztályon felüli barlangi vakvezető kutya, másrészt mint bőbeszédű polihisztor.

Ugyanolyan hűvös van, mint két éve. A barlang mennyezetéről továbbra is csöpög a víz, bele a nyakamba. A lépcsők is éppoly rozzantak, gazdám most is folyamatosan kapaszkodik. Amíg leérünk a mélybe, szólok pár szót erről a “lyukról” — már ahogy Ubul hívja. A Baradla Közép-Európa leghosszabb cseppkőbarlangja. Járatainak felmért hossza huszonnégy és fél kilométer. Ebből 6 kilométer Szlovákiára esik — azt a részt Domicának hívják. Itt húzódik Európa egyetlen föld alatti államhatára. Vasráccsal és lakatokkal zárták le: csak külön engedéllyel lehet átmenni rajta.

Már le is értünk a lépcsősor aljára. Meglátjuk az Acheront, a barlang kisebbik patakját. Ez itt Aggteleknél folyik be az üregbe; a Styx a főágban, a Domicából jön. Az aggteleki szakaszon a turisták több mint egy kilométert tekinthetnek meg: a főág egy darabkáját és több, szövevényes mellékágat. Utunkon az Acheront követjük; ez a Hangversenyteremben torkollik a Styxbe. Körülbelül nyolcszáz métert megyünk betonjárdán — mint a múltkor, a csónakázótó végéig.

A patak vizét gáttal rekesztették el, így hozták létre a tavat. Egészen a hetvenes évekig lehetett rajta csónakázni: virágkorában átlagosan húsz méter széles és közel négyszáz méter hosszú volt. Sajnos feliszapolódott, és a kotrás túl sokba kerülne. A jobb oldalánál egy jelentős víznyelő vezeti le az árvizet a hosszú alsó barlangba. Nem időzünk hosszasan a tán még kacsaúsztatónak sem elégséges víz mellett, mert Ubul továbbindulásra biztat. Addig is mesélek egy keveset arról a barlangrészről, ahol majd kijutunk a napvilágra. A jósvafői kiépített szakasz körülbelül két kilométer hosszú, innenső végében a vöröstói mesterséges bejárattal: onnan indul a jósvafői középtúra. A hosszú túra — amin mi megyünk — szintén csak ebből az irányból, Aggtelek felől járható: a fényszórókat úgy állították be, hogy az innen jövőket ne vakítsák el.

Már el is értünk a sötétség birodalmának széléhez. Vajon milyen odabent a talaj? Most figyelnem kell, úgyhogy átmenetileg felhagyok az idegenvezetéssel. Az éjfeketénél is feketébb üreg elnyelte a csapatot. Úgy látszik, nem kísért a múlt: ha nem is épp csontszáraz az agyagos talaj, de azért jól járható. Gazdám megkönnyebbülten sóhajt. Most is kerítettünk magunknak két lámpást, segítőnek. Cikcakkos az út eleje, de mivel errefelé nincsenek oldalágak, újra megoszthatom figyelmemet. A patakon sok-sok hidat fektettek keresztül a megszállott, útépítést is vállaló barlangászok. A vasbeton műtárgyak hiányát igencsak megéreznék az erre járók. Utunk egy csekélyke része kavicsos, a többit agyag és iszap borítja. Hosszabb esőzések után — mint tavalyelőtt tapasztalhattuk — cefetül csúszós tud lenni. Úgy tűnik, hogy most viszont kiszáradt: kényelmes túra vár ránk. Meglátszik ez lépteink ritmusán is. Azt azonban senki se higgye, hogy én itt holmi síkvidéki sétafikálás közben társalgok. Talán nem tévedek sokat, ha azt mondom: síkból van a kevesebb. Jó néhány meredeken kaptatunk fel: van úgy, hogy a főág egyik szakaszából csak a magasban, a felső szinten át juthatunk be a következő barlangrészbe.

A Baradlában két jelentősebb törmelékhegy található: a Mórea és a Libanon hegye. A törmelék tetejéről jutunk be a felső szintre, aminek egy kis szakaszát be is járjuk. Kár lett volna, ha mindez kimarad az életemből: pazar egy hely! A felső szinten nem folyik patak: ezért is több itt a cseppkő. Teljesen más, mint a főág! Mint a csónakázótónál már említettem, nem csak felső szint van, hanem alsó is: oda azonban nem megyünk, mert az szűk, és ott folyik a víz nagyja. A Baradla teljesen egyedi abból a szempontból, hogy két alsó barlangja van. Az aggteleki szakaszról bejövő vizet a hosszú, a Vaskapu utáni rész csapadékát a rövid alsó barlang gyűjti össze. A két forrás alig tíz méterre van egymástól, ennek ellenére a két barlang között nincs semmilyen összeköttetés — ezt vízfestéssel többszörösen is igazolták. Amikor még azt hitték, hogy a Jósva két forrása egy és ugyanaz, megpróbálták abból az irányból, egy vízszintes bányavágattal feltárni az alsó szintet. Több száz métert haladtak a barlangba, tizenöt szifont áttáróztak, azután elfogyott a pénz, és abbahagyták a munkát. (A szifon a barlangnak az a része, ahol a patak eléri a plafont: nincs légrés. Az agyagszifonban hordalék tölti fel az egész járatot.) Mint később a festések kiderítették, a tárót a rövid alsó barlangra nyitották: ezért most annak a forrását Táró-forrásnak nevezik. Mellette, a Medence-forrásba érkezik a hosszú alsó barlang vize.

Leereszkedtünk a hegyről, és újra mellénk kanyarodott a patak. Hangtalanul csordogál, hol felőlem, hol Laci oldalán. Lenyűgözően tágas a főág. Olyan, mint éjjel a felszínen. Kavicsos a talaj, csak kisebb köveket kell kerülgetnem. A kavicsszőnyeg belefut a vízbe: akár le is telepedhetnénk egy pokrócra. Tőlem jobbra előbb lankásan, majd meredeken emelkedik a talaj. Tisztára olyan ez, mint egy sziklás patakvölgy a felszínen. Na, most átkelünk egy újabb hídon. Húsz centi magasra kell emelnem a lábam, és máris fönt is vagyunk. Hámban vezetem a gazdámat, aki a tőle megszokott rutinnal lépked mellettem. Ha nem csúszik a talaj, akkor tökmindegy neki, hogy hol szedi a lábát. Néhány tócsától eltekintve száraz talajon haladunk.

A barlangi levegő hőmérséklete olyan, mint kint az évi átlag, mivel a kő lassan melegszik és lassan is hűl: cirka 10 Celsius-fok lehet, a patak vize pedig 9 fokos. A páratartalom közel száz százalék, ezért a levegő por- és csíramentes: a légzőszervi panaszok kezelésére tökéletes. Jósvafőn, a Béke-barlangban, a Baradla kijáratától úgy fél kilométerre szanatóriumot rendeztek be a bányászok számára: a vájároknál munkahelyi ártalom a szilikózis.

Az egyik, enyhe kanyarban fából ácsolt asztalok állnak padokkal, hogy az úton lévők megpihenhessenek, és elmajszolhassák elemózsiájukat. Letelepszünk; a táborvezető csokoládét oszt. Meglazulnak a hátizsákok pántjai, jóízűen falatozik a társaság. Remek hely ez az ember számára! Vagy nem is annyira? Lássunk egy kis barlangtörténelmet! A barlangot már az ősember is lakta: több helyen is találtak a csiszolt kőkorszak úgynevezett halstatti kultúrájából származó, vonaldíszes fekete edényeket és különféle kőszerszámokat — néhol emberi csontmaradványokat is: ezek becsült kora húszezer év körüli. Egyes leletek a bejárattól több kilométerre kerültek elő. Az ősember raktárakat hozott létre a barlang mélyén, hogy szükség esetén bemehessen a tartalék élelméért. Menedékhelynek is tökéletes volt az üregrendszer: ha ellenséges horda jelent meg a környéken, ide bújhattak. A törzsek nem voltak túlságosan stabilak, ezért létszámukat nehéz lenne fölbecsülni. Kisebb-nagyobb időközönként hosszasan üzemeltethették így a barlangot. A hordalékba és a cseppkövek alá került tárgyi emlékek legfeljebb nagyobb földmunkák során kerülhetnek elő. Az ősember után sokáig nem volt lakója a barlangnak.

Hopp, elnézést, de egy szalámis zsemlét dugtak az orrom alá! Már be is kaptam: nálam ez gyorsan megy. Folytassuk hát! A középkorban a barlangot csak menedéknek használták a környékbeliek. Ha ellenség közelített, ide menekítették a lábasjószágot is. Ebből az időből csontmaradványokat nem ismerünk: ha netán meg is halt valaki, kint temették el. Irodalmi emlékek viszont vannak róla, ezek dokumentum értékűek. Komolyabban akkor vették újra használatba, amikor már akadtak olyan, gazdag emberek, akik hajlandóak voltak fizetni az efféle látványosságok megtekintéséért. Az 1700-as években vált komolyabban ismertté: ekkor kezdték el a járatok feltérképezését. Raisz Keresztély az 1780-as években az aggteleki bejárat felől körülbelül két kilométernyi szakaszt mért fel. Térképének másolatait több bejáratnál is árusítják. Nocsak, szedelőzködünk: gazdám utánam rikkant. Egy perc az egész, és már folytatom is!

A következő nagy kísérlet Vass Imre nevéhez fűződik: ő 1821-ben megpróbálta végigjárni a főágat, de egy szűkületnél elakadt. Vaskapunak nevezte el ezt a helyet, mert a patak olyan sodrással folyt benne, mint a Duna, ahol áttöri a Kárpátokat — jobban járt volna, ha nem tavasszal, hóolvadás idején megy le a barlangba. Nagyon elszomorodhatott, mert felvéste a falra, hogy: 1821 Vass Imre, eddig és nem tovább. Igencsak bosszúsan hagyhatta el a barlangot. Következett néhány aszályos év, és úgy gondolta, most sikerülhet. Most már jobban megfontolta az időpontot: 1825 nyarának végén próbálkozott újra. Hatalmas és egyben igen kellemes meglepetésként egyáltalán nem talált vizet a lyukban, úgyhogy száraz lábbal sétálhatott el egészen a jósvafői végpontig — ott később egy rövid táróval megnyitották a barlang második bejáratát. Nem tudom, ki hogy van a kitartóan célratörő emberekkel, de én nagyra becsülöm Vass Imrét. Úttörő útján bányalámpával világított — a turistákat azonban fáklyákkal vezették. Az ezekből lerakódó korom feketére színezte a cseppköveket és a falakat is. Néhol, ahol a cseppkőkiválás folyamatos, az elmúlt évszázadban képződött, hófehér cseppkövek valósággal kiviláglanak a nagy feketeségből. Az öreg kövek többsége azonban egyszer és mindenkorra fekete marad: megváltoztak a vízrajzi viszonyok, megszűnt a csepegés. Fekete jövőjüktől csak újabb, jelentős változás menthetné meg őket. Ha a hajszálrepedéseken ismét szivárogni kezdene felettük a víz, pár száz év alatt újra felölthetnék egykor volt pompájukat, de ez jelenleg nem túl valószínű. Azt, hogy az ősember is efféle fáklyákat használt, Jakucs László, a híres barlangkutató és karszthidrológus bizonyította be. A maradványok alapján rekonstruálta az ősember világítóeszközeit — a faggyú- és szurokfáklyákat —, és igazolta, hogy ezekkel végig lehetett menni a barlangon.

A Baradla apránként messze földön ismert nevezetességgé vált. Petőfi Sándor is járt itt — ő persze még csak az aggteleki részt tekinthette meg. Emléktábla őrzi nevét. Na, most egy érdekes rész következik! Bal oldalam a falhoz súrlódik, a patakmeder pedig még fél méterre sincs Laci jobb lábától. A falból egy nagy szikla türemkedik ki: én kényelmesen elférek a kiszögellés alatt, de gazdámnak erősen le kell guggolnia. Most előreküld engem, és törpejárásban indul utánam — vagy öt métert kell így megtennie. Megfogja a hámot: folytathatom az ismertetőt!

Még pár szót a barlang kalandvágyó hajlamú felfedezőiről! Talán a legjelentősebb kutató Kessler Hubert volt — egy igen komoly és módszeres ember. Nagy ambíciója az volt, hogy a Baradlát Közép-Európa leghosszabb barlangjává tegye: ennek érdekében némi térképészeti trükköktől sem riadt vissza. Rengeteg munkával átküzdötte magát a Styx-ág három szifonján, és ezzel feltárta a Baradlát a Domica barlanggal összekötő szakaszt. A járatok teljes hosszát huszonnégy és fél kilométerben adta meg — mostanra már tényleg ennyi. Ehhez azonban kellett egy és más. Felfedezték a fölső szint több kis darabkáját, és a régi bejárattól pár száz méterre találtak egy másikat — most ott megy ki a barlangból az aggteleki középtúra. Komolyabb áttörés volt, amikor a hetvenes években a Baradla kutatócsoport feltárta a Styxbe torkolló Csernai oldalágat — ez egy csapásra nyolcszáz méterrel növelte a járatok hosszát. A nyolcvanas években aztán újabb két kilométert tártak fel: a Retek-ág oldalát és a Vörös-ágat. Ezzel valóban a Baradla lett Közép-Európa leghosszabb cseppkőbarlangja. Nem is olyan messze, például Svájcban és Ukrajnában, a Kárpátok külső lejtőin vannak jóval száz kilométeren felüli barlangok is, de azok nem cseppkövesek. Az Optimista nevű gipszbarlang több mint kétszáz kilométer hosszú. A világ legnagyobb cseppkőbarlangjait az USA-ból ismerjük: a hatalmas barlangtermekben nem ritkák a harminc méter magas cseppkövek sem.

Most egy sima szakaszon haladunk. Hűha! Majd’ kiment a fejemből: amikor ott jártunk, elfelejtettem mondani: a Mórea hegyén láttunk egy barlangi síremléket is: gyertya ég egy egyszerű kövön. A felső szintet kutatták a barlangászok, amikor egyikük lezuhant, és szörnyethalt. Más tragédiák is történtek itt, és nem csak az ősidőkben. Az ezernyolcszázhetvenes években tűnt fel a magyar közéletben Valter atya. A férfi életet, edzettséget hirdető akciói meglehetősen hírhedtté tették nevét. Külön engedéllyel többnapos barlangtúrára hozott egy csoport diákot — hogy próbára tegyék testüket és a szellemüket. A harmadik napon vitte be a gyerekeket a Styx-ágba, ahol az ember többnyire négykézláb halad. Ilyenkor könyékig süllyed a híg iszapba, miközben hasát kilencfokos víz öblögeti. Az első két napon már eléggé legyengült fiatalok közül hárman túlhűltek, és csak az egyikük életét sikerült megmenteni. Valter atyát bíróság elé állították, ott pedig annak rendje és módja szerint felmentették.

Ni csak, mintha villanyégők fényeit látnám magam előtt! Milyen hamar elröpült az idő a kivilágítatlan szakaszon! Újra betonjárdán haladunk — és minő látványosság felé! A barlang legnagyobb cseppköve a vörös-tói bejárattól nem messze található. Hosszú lépcsősor végére érve pillanthatjuk meg a Csillagvizsgálót — mivel gazdám most sem óhajt felkapaszkodni, ezért előléptetem magam geokémikus kutyává. A cseppkövek keletkezésének egyik fontos eleme a csapadék. Átszivárog a talajon, közben humin- és a fulvósavakat old ki belőle — márpedig a mészkövet már az egészen gyenge savak is kiválóan oldják. Ahogy a víz átszivárog a repedéseken, azok falából mindig beoldódik egy kevés. A milliméternél is vékonyabb repedéseket a víz — a hajszálcsövesség elvének megfelelően — teljesen kitölti. Mire az egykori esőcsepp lejut a barlang plafonjáig, több tucat méteres vízoszlop nehezedik rá. A több atmoszférás nyomás jelentősen megnöveli a mész oldékonyságát — de ez az állapot egy csapásra megszűnik, amikor a víz a járat légterébe ér: ott újra egy atmoszféra a légnyomás. Azonmód túltelített oldattá válik, és az újraformálódó cseppecske felszínéről vékony, gyűrű alakú mészhártya tapad a plafonhoz. A cseppecske addig hízik, amíg a végén le nem pottyan, és a helyén — most már egy “gyűrűnyivel” lejjebb, új vízcsepp gyöngyözik elő: így keletkeznek a szalmacseppkövek. Megnőnek húsz-harminc centire, helyenként akár egy méterre is, de akkor már nem bírják el saját súlyukat: összetöredeznek és lepotyognak: tisztességes cseppkő már sosem lesz belőlük. Ha viszont ez a csövecske valamilyen okból eldugul, a víz elkezd az oldalán lefolyni, és ekkor már nem csak a hossza, hanem a vastagsága is növekszik. Egyre nagyobb felületen tapad a kőhöz, és ott is marad. Így alakulnak ki a függő cseppkövek.

A cseppkövek növekedési üteme óriási mértékben függ attól, hogy a repedés mennyi vizet vezet a barlangba — ez koronként jelentősen változhat. Függ a felszín lepusztultságától is: vastagabb talajból a víz több szerves savat old be — viszont a növények a csapadék egy részét elpárologtatják. Mondhatjuk azt, hogy átlagosan tíz-húsz év alatt nőhet egy millimétert a cseppkő. Ez emberi (“kutyai”) léptékkel kimondottan lassú folyamat. A világ legnagyobb cseppkövei több százezer, esetleg egy-két millió év alatt nőhettek meg mostani méretükre — korukat csak saccolni lehet. Mivel a nagyobb cseppkövek ott nőnek, ahol az átlagosnál több víz jut be, ezért valószínűleg gyorsabban is fejlődnek, mint a kisebbek. A Csillagvizsgáló a lecsöppenő vízből kicsapódó mészből nőtt ekkorára — az ilyeneket álló cseppköveknek nevezzük. Azért alakulhatnak ki, mert a lehulló vízcsepp még mindig túltelített, ráadásul becsapódva szétporlik, és ettől roppant mód megnő a fajlagos felülete. Onnantól, hogy a két irányból növő képződmény összeér, cseppkőoszlopnak nevezzük. A nagyobb cseppkövek legnagyobb ellensége a barlangi patak: alámossa és így kidönti őket: ezért a patakos ágakban az álló cseppkövek — pláne a cseppkőoszlopok — meglehetősen ritkák. Az aggteleki középtúra útvonalán, a kijárathoz közel találhatjuk az Oszlopok csarnokát: ebben a teremben több tucat cseppkőoszlopot csodálhatnak meg az arra járók: átlag kilenc méter magasak és fél méter átmérőjűek.

A gyerekek eközben megnézték a Csillagvizsgálót, és most egy sok ezer évvel ezelőtt élt denevér csontvázához értünk. Bizony-bizony, állatok is megfordulnak idelent. A barlanglakó állatok egész életüket itt élik le. Többségük már a látását is elvesztette: nem vennék itt hasznát. Legismertebb képviselőik a barlangi vakrákok. Melegebb éghajlaton, mint tőlünk alig pár száz kilométerrel délre, a postojnai barlangban vak halak is laknak. A barlangkedvelő állatok közül a legtöbben a denevérről hallottak már. Telelni vonul be: felcsimpaszkodik a plafonra, lelassítja az életműködését, és úgy lóg le tavaszig. A barlanglátogató állatok csak időnként térnek be, és nem is mindig saját jószántukból, mint ezt az árvízzel rendszeresen besodort békák példája mutatja. Meglepően gyakran fordul elő a róka: el sem tudom képzelni, hogy mit kereshet bent, de már a bejárattól több kilométerre is találtak rókacsontvázat. Ez persze felkeltette a kutatók érdeklődését: vajon hogyan tájékozódik a koma a vaksötétben? Tudjuk, a tyúklopó ravaszdi szaglása fölöttébb kifinomult. Sokáig úgy vélték, hogy az emberi szagnyomokat követhette végig a főágon — csak aztán találtak az egyik, kis oldalágban egy hordalékkal részben eltemetett, nyilvánvalóan több ezer éves csontvázat: akkoriban még bizonnyal nem jártak erre se turisták, se barlangászok. A fáklyás kísérletnél már említett Jakucs László, aki akkoriban a barlang igazgatója volt, szerzett egy rókát, és megpróbálta kiiktatni a szaglását. Valami kölnifélébe (az alkohol kiváló szerves oldószer) a legkülönfélébb, jellegzetesen “emberi” szagú dolgokat áztatták — a cigarettacsikktől a kapcáig —, majd ezt a maró löttyöt szegény jószág orrába fecskendezték. Elkábították a hosszú orrút, és úgy vitték be a főág közepéig. A távozó emberek adott távonként lábnyomrögzítő sávokat szórtak a talajra, hogy követhessék az immár szaglásától és látásától is megfosztott vörösbundás útját. Pár nappal később visszamentek, és már csak a hűlt helyét találták a komának. A nyomokat követve megállapították, hogy a főág közepén, a turistaúttól függetlenül, egyenletes tempóban haladt Aggtelek felé. Ott némi keresgélés után rábukkant egy, a napvilágra vezető, szűk lyukra, és átpréselte magát rajta: azóta se látták. Hihetetlen biztonsággal tette meg a több kilométeres utat. Az emberek máig sem tudják, hogy miképpen jutott ki szaglás és látás nélkül a teljes sötétből. Én tudom. Megmondjam? Rókához méltón akart tovább élni!