Vidám napot / pofon...,

A születésem óta eltelt közel hatvan év alatt egyetlen egy maflást adtam.

Felsős osztálytársam — aki az eset idején a legjobb barátom volt — jóval fejlettebb és erősebb fizikumú fiú volt nálam. A suliban egymás mellett ültünk. Említésre méltó konfliktusba nem keveredtünk egymással. Elfogadtuk egymást olyannak, amilyenek voltunk. Ő is szeretett focizni, én is, ezért a lakótelepen gyakran rúgtuk a labdát kettesben. Sűrűbben esett meg, hogy más gyerekekkel kiegészülve, vérre menő meccseket játszottunk.

Egy ilyen alkalommal, a haverom elkezdett szemétkedni a nálunk egy évvel fiatalabb kölykökkel. Gyalázatos tette annyira igazolhatatlan volt előttem, hogy alaposan felment nálam a pumpa. A műbalhé miatt állt a játék.  Komótosan odamentem hozzá, és egy valóban hatalmas, csattanós pofont lekevertem neki: egyszeriben vérvörös lett az arca. — Mit szemétkedsz a kisebbekkel! — szóltam rá nyersen. Láttam rajta a döbbenetet, de azt is eltéveszthetetlenül, hogy jobb lesz mielőbb kereket oldani: a többi gyerek is meglepődött rajta, hogy a nálam sokkalta erősebb haveromat emiatt a csekélység miatt pofán vágtam. Futottunk egy fél kört a lakótelepen, és aközben sikerült fenékbe billentenie engem, ami által vége lett a bosszúhadjáratnak: folytatódhatott a gumi labda kergetés.

Azóta többször is eszembe jutott ez az egyszeri emlék. Mást megütni, ezt nem tartom helyesnek ma sem. Hogy ezt egy cingár tegye a nála erősebb hasonszőrű társával, egy náluk kisebb kölykökön esett jogtalan sérelem okán? — mindenki a maga lelkiismerete szerint tegyen.