144. PISTA BÁCSI — gyermeki lélek (1994).

A Zala megyei falu határában lévő tó partja nyaranta strandolóktól hangos. Centikre a víztől, a saját tervezésű és készítésű napsátor alatt hűsöltünk a barátnőmmel. Tőlünk mintegy tizenöt méterre népes társaság vert tanyát. Jelentős hangerővel jelentkeztek be.

Hason feküdtem a pokoli melegben. Ezalatt figyelmem a környezet változatos zajai között megoszlott. Ebbe a zsibvásári hangulatba vegyült bele, ahogy egy óvodás korú kisfiú, és egy középkorú férfi igyekezett a vízpart felé. Az egyfolytában csicsergő gyermek kezében műanyag vödör himbálódzott, melyben a pancsoláshoz további más nélkülözhetetlen kellékek is lehettek. Apró lábak csobogtatták meg a sekély vizet. Hamarosan: vödörbe víz belemerve, majd belőle kiöntve. Eközben a felnőtt és a kisfiú között, a környezethez illő beszédtémák váltakoztak. A két egymástól távoli korosztály csak időlegesen találhatott egymásra. A férfi kis barátját hátrahagyva, visszaballagott a nevetgélő társasághoz.

A magát paradicsomi állapotban érző fiúcska olyannyira lelkesen merte és öntötte a vizet, hogy a tó oxigénnel való feldúsítását hetekre biztosította. Körülötte egy-két halacska feldobta magát a felszínre — ekként fejezhették ki hálájukat. Felhőtlen boldogságának hamarosan hangot adott:

— Ugye szép vagyok, Pista bácsi! — ragyogó lelkesedéssel.

a magabiztos megszólalás, valószínűleg a gyakori panelválasz ismeretében fogalmazódott meg benne. Ám, a fránya Pista bácsi, vagy távolra rosszul hallhatott, vagy annyira belefeledkezett a társasági élet zajába, hogy se nem látott se nem hallott.

A tópart környezete kicsiktől és nagyoktól hemzsegett, mindenkinek volt mit mondania. Ebben a hangzavarban továbbra is üdítő színfolt maradt a játékaival pancsoló kisfiú. Percek teltek el így, amikor újból szóra nyílt a gyermekszáj:

— Ugye szép vagyok, Pista bácsi?

Szavából ekkor már hiányzott a magabiztosság. Reménykedve várta a hőn imádott felnőtt megerősítő válaszát — ezúttal is hiába. A gyerek olyan, hogy a játék az élete. Eközben a barátnőm ott feküdt mellettem. Ő is pihent, nem szóltunk egymáshoz. Ekkor már tudatosan összpontosítottam a kisfiúra. Meg is lett az eredménye, mert harmadszorra is szóra nyílt a szája:

— Csúnya vagyok, Pista bácsi?

A maga elé suttogva mondott kérdésben már jól tetten érhető volt a végső elbizonytalanodás, a hitehagyottság elhatalmasodásának pillanata. A víztől tizenöt méterre leterített pokrócok körül csoportosuló népes társaság, az egészből semmit nem hallott, nem vett észre, de még a mellettem fekvő látó barátnőm sem. Ezalatt hiteles fültanúja lehettem, ahogyan egy aprócska gyermek pár perc leforgása alatt átélhette, az éteri magasságból a porba hullásig tartó keserű életérzést.