144. PISTA BÁCSI —
gyermeki lélek (1994).
A Zala megyei falu
határában lévő tó partja nyaranta strandolóktól hangos. Centikre a víztől, a
saját tervezésű és készítésű napsátor alatt hűsöltünk a barátnőmmel. Tőlünk
mintegy tizenöt méterre népes társaság vert tanyát. Jelentős hangerővel
jelentkeztek be.
Hason feküdtem a
pokoli melegben. Ezalatt figyelmem a környezet
változatos zajai között megoszlott. Ebbe a zsibvásári hangulatba vegyült bele,
ahogy egy óvodás korú kisfiú, és egy középkorú férfi igyekezett a vízpart felé.
Az egyfolytában csicsergő gyermek kezében műanyag vödör himbálódzott, melyben a
pancsoláshoz további más nélkülözhetetlen kellékek is lehettek. Apró lábak
csobogtatták meg a sekély vizet. Hamarosan: vödörbe víz belemerve, majd belőle
kiöntve. Eközben a felnőtt és a kisfiú között, a környezethez illő beszédtémák
váltakoztak. A két egymástól távoli korosztály csak időlegesen találhatott
egymásra. A férfi kis barátját hátrahagyva, visszaballagott a nevetgélő
társasághoz.
A magát paradicsomi
állapotban érző fiúcska olyannyira lelkesen merte és öntötte a vizet, hogy a tó
oxigénnel való feldúsítását hetekre biztosította. Körülötte egy-két halacska
feldobta magát a felszínre — ekként fejezhették ki hálájukat. Felhőtlen
boldogságának hamarosan hangot adott:
— Ugye szép vagyok,
Pista bácsi! — ragyogó lelkesedéssel.
a magabiztos megszólalás, valószínűleg a
gyakori panelválasz ismeretében fogalmazódott meg benne. Ám, a fránya Pista
bácsi, vagy távolra rosszul hallhatott, vagy annyira belefeledkezett a társasági
élet zajába, hogy se nem látott se nem hallott.
A tópart környezete
kicsiktől és nagyoktól hemzsegett, mindenkinek volt mit mondania. Ebben a
hangzavarban továbbra is üdítő színfolt maradt a játékaival pancsoló kisfiú.
Percek teltek el így, amikor újból szóra nyílt a gyermekszáj:
— Ugye szép vagyok,
Pista bácsi?
Szavából ekkor már hiányzott
a magabiztosság. Reménykedve várta a hőn imádott felnőtt megerősítő válaszát —
ezúttal is hiába. A gyerek olyan, hogy a játék az élete. Eközben a barátnőm ott
feküdt mellettem. Ő is pihent, nem szóltunk egymáshoz. Ekkor már tudatosan
összpontosítottam a kisfiúra. Meg is lett az eredménye, mert harmadszorra is
szóra nyílt a szája:
— Csúnya vagyok,
Pista bácsi?
A maga elé suttogva
mondott kérdésben már jól tetten érhető volt a végső elbizonytalanodás, a
hitehagyottság elhatalmasodásának pillanata. A víztől tizenöt méterre
leterített pokrócok körül csoportosuló népes társaság, az egészből semmit nem
hallott, nem vett észre, de még a mellettem fekvő látó barátnőm sem. Ezalatt hiteles fültanúja lehettem, ahogyan egy aprócska
gyermek pár perc leforgása alatt átélhette, az éteri magasságból a porba
hullásig tartó keserű életérzést.