Vidám napot / Pista bácsi...,

A gyermeki lélek.

A Zala megyei falucska határában egy tavacska található, partja nyaranta strandolóktól népes. Több mint húsz éve esett meg — ekkor már nem láttam — a nekem mindmáig alapélménynek számító történet. Barátnőmmel a saját készítésű napsátor alatt hűsöltünk, leheletnyire a vízpart szélétől. Tőlünk mintegy tíz méterre egy népes felnőtt csapat vert tanyát. Jelentős hangzavarral jelentkeztek be. Hason feküdtem a pokoli melegben. Ezalatt figyelmem megoszlott a környezet változatos  zajai között. Ebbe a zsibvásári hangulatba vegyült bele, ahogy egy óvodás korú kisfiú és egy bácsi, kettesben igyekeztek a víz felé. A csicsergő fiúcska kezében műanyag vödör himbálódzott, és még egyéb más fontos kellék is lehetett benne. Apró lábak csobbantották meg a langyos vizet. Hamarosan vödörbe víz belemerve, majd belőle kiöntve; és ez így folytatódott. Eközben a felnőtt és a gyermek között a pancsoláshoz illő beszédtémák váltakoztak. De a két egymástól távoli korosztály csak időlegesen találhatott egymásra, ezúttal. Idővel a férfi ott hagyta a strandoló kisbarátját, és visszaballagott a szószátyár társasághoz.

A magát paradicsomi állapotban érző fiúcska olyannyira lelkesen merte és öntötte a vizet, hogy a tó oxigénnel történő feldúsítását hetekre biztosította: egy-két hal körülötte feldobta magát a felszínre — feltehetőleg hálájukat fejezték ki ekként. Felhőtlen boldogságának hamarosan hangot adott a gyerkőc: — Pista bácsi, ugye szép vagyok! — a sziklaszilárd kijelentés a magabiztosság teljes tudatában kiáltódott világgá. Ám a fránya Pista bácsi, vagy távolra rosszul hallhatott, vagy annyira belevegyült a társasági életbe, hogy se látott, se hallott.

A tó partszegélye kicsiktől és nagyoktól hemzsegett: kortól függetlenül mindenkinek volt mit mondania. Ebbe a bábeli hangzavarban üdítő színfolt maradt a vízben játékaival pancsoló kisfiú. Percek teltek el így, amikor ismét megszólalt: — Pista bácsi, ugye szép vagyok? — de a magabiztosság ekkor már hiányzott belőle. Reménykedve várta a hőn imádott felnőtt megerősítő válaszát, ezúttal is hiába.

A gyerek pedig olyan, hogy a játék az élete. Eközben a barátnőm ott feküdt mellettem. Ő is pihent, nem szóltunk egymáshoz. Ekkor már tudatosan koncentráltam a kisfiúra. Meg is lett az eredménye, mert harmadszor is szóra nyílt a szája: — Pista bácsi, csúnya vagyok? — és a maga elé suttogva mondott kérdésben már jól tetten érhető volt a végső elbizonytalanodás, a hitehagyott állapot elhatalmasodásának előtti pillanata. A víztől egy fél gyermek kiáltásra lévő pokróc népes felnőtt társasága pedig az egészből semmit nem hallott meg: de még a mellettem fekvő barátnőm sem. Én pedig hiteles tanúja lehettem annak, ahogyan egy aprócska gyermek pár perc leforgása alatt megélhette a megdicsőüléstől a porbahullásig tartó  élettapasztalat keserű érzését.