: PIROS SZEMEK — sötétség fény és derű (2003)

A nyári égbolt csillagai hunyorogva tündököltek. A rengeteg sűrűje a szekérútra lehelte a nappal melegének utolsó pamacsát. A fészkek rejtekében madársereg bóbiskolt. A suvadás aljában oldalukra dőltek a nagyvadak. A csend vigyázta a nyugalmat. Az álom fátyla lassanként szétterült a tájon. Milyen gyönyörű a természet éjszaka.

A levegőben szétnyíló pokróc nesze istenkáromlásként hatott. A földút szélében szemérmesen terült szét a fűszálak tetejében. Szó nélkül is értettük egymást a barátommal. Én ülve maradtam, ő hamarosan útra kelt. Nem vettem rossz néven tőle. Ilyen a természete. Aközben minden porcikámmal kiélveztem a ritka alkalmat. A magamfajta városi embernek ünnep az ilyen nap. Egybeolvadtam a magába fogadó környezettel, része lettem. Jó érzés. Néha odadugta hozzám az orrát a haver, de már ott sem volt. Álmatlanságtól szenvedő vagy holdkóros négylábú zörrentette meg az avart. Feléje indult. Én is figyeltem, de másfelé hegyeztem a fülemet. Ebben az egyben biztosan nem vehettem fel a versenyt vele, de mivel ő nem, csak én voltam tisztában a várható fejleménnyel, helyzeti előnyben voltam. Barátság ide vagy oda, nem szóltam róla. Amikor a távoli hangtöredékeket meghallani sejtettem, ő mással volt elfoglalva, de hamarosan mellettem állt. Ekkor már ő is éberen figyelt.

— Jönnek a gyerekek — mondtam.

Csak állt és meresztette a fülét.

— Menj előre és fogadd őket — biztattam.

Erre már megmozdult és a közeledő csoport felé indult, de megállt. Nem csak a hangjuk árulta el az érkezőket, hanem a zseblámpák pásztázó fénye is.

— Jaj, mi az a piros ott! — kiáltott kissé rémülten az éjszakai bátorságtúrán lévő egyik kölyök.

Tanácstalanul megálltak a gyerekek. Csend és csend — én aközben jót mosolyogtam magamban. Hiába, a kibicnek nem drága semmi sem.

— De hiszen az Kicsi szeme! — kiáltott örömtől ujjongva a legszemfülesebb.

Neve hallatán a nyári táborozáson megismert barátaihoz rohant, a német juhász. Mindannyian örömtől lelkesen érkeztek meg hozzám. Megdicsértem bátorságukért és ügyességükért, a jellemzően általános iskolás korú kölyköket. Megálltak feltöltődni. Aközben elmeséltem a vakvezetővel kettesben eltöltött óra történéseit, utána pedig kikérdeztem őket a tábortól idáig tartó út viszontagságairól. Indulásra állt a lábuk. Elbúcsúztunk egymástól. Miután a távozók zaját elnyelte az erdő mélye, visszaültem a helyemre. A német juhász pedig a gyerekek érkezési irányába lesett.