Pici és Kicsi — Kicsivel könnyebb...

Hét ágra sütött a nap az Alföld felett. Forró levegő ülte meg a hosszúkás, falusi portát. Az elülső udvarban játszottam: volt ott hinta, homokozó, és még macska is játszótársnak. Lassacskán mégis eluntam magam. Vajon van-e még víz a lábasjószágok cserépitatójában? Kireteszeltem a drótkerítés favázas ajtaját, és máris a tágas hátsó udvarban voltam. Még el se jutottam a nyári konyha előtt lévő, porlepte itatóig, már ott pipiskedett előttem két lábon az óljából előszaladó barátom.

Azért tudott olyan hosszasan ágaskodni, mert láncra kötötték. Mit sem törődtem már eredeti célommal: odasiettem az apró keverékkutyához, aki leginkább a német juhászra hasonlított. Megsimogattam a buksiját. Nem is maradt el a hála; alig nedves nyelvével nyaldosni kezdte a kezemet. Tízévesen gyakran vetődött fel bennem: milyen remek dolgom van nekem, pesti srácnak, hogy a nyári szünidőből egy egész hónapot falun tölthetek, és aközben szabad vagyok.

Ha engem ennyire boldoggá tesz a kötetlenség, akkor így lehet ezzel a csak esténként szabadjára engedett Pici is. Hirtelen merészet gondoltam. Miután friss vízzel teletöltöttem a kukorékoló, káráló és hápogó társaság itatóját, leoldottam a láncot barátom nyakörvéről. Boldogan szaladt körbe-körbe az udvarban, rémült menekülésre késztetve az árnyékban pihegő tollasokat. Az ebadta szuka bohémsága felvidított. Örömét látva még merészebb gondolatom támadt.

— Gyere ide, Pici! — Mire kimondtam, már ott állt vigyázzban a lábam mellett.

Mielőtt kitártam volna az elülső udvarba nyíló kaput, szétnéztem: van-e macska a láthatáron? Aztán füttyentettem, és a mellettem várakozó pára szélvészként rontott előre. Utána loholtam, közben kézbe kaptam a tornacsukámat. Bekiáltottam a nyitott konyhaajtón, és kikéredzkedtem az utcára, kutyástól.

Most sem tudtam betelni a táj szem- és léleknyugtató szépségével. Merre induljunk? Ugyanis, szerettem volna jó messzire elcsatangolni. Hová? Hát persze hogy a világ végére!

A hatalmas rét felé tekintettem.

Naná, hogy arra megyünk! — kurjantottam a még mit sem sejtő Süske fülébe.

Szia, Lacika! Mennyire örülök, hogy újra itt vagy!

Hát te meg honnan kerültél ide, Pici?

Tudtam, hogy egyszer eljössz ide! Már nagyon-nagyon vártalak benneteket!

Süske remek vakvezető. Pár évvel ezelőtt megfogadtam, hogy őt elhozom ide.

Jól tetted!

Gondolom, tudod, kurtalábú, hogy miért jöttünk ide?

Hát épp én ne tudnám azt — te nyavalyás kölyök!

Milyen jó lesz együtt csatangolni az emlékek mezején! Akkor mesélj, kiskutyám.

A régi parasztház már nem létezik. Helyén egy téglából épült van, azt mások lakják. De hogyan is volt? A házak előtt az apró víztározókat betoncső kötötte össze. A csontszárazzá szikkadt vizesárok földátjárójához hívtál. Megragadtad a nyakörvemet. Az úton óránként akkor még csak öt-tíz autó, traktor, lovas kocsi haladt el — mégis alaposan szétnéztél, mielőtt átrohantunk volna a melegtől süppedővé vált bitumenen. Volt ott tűzhelysalak, lyukas lavór, kivénhedt és éppen ezért koromrágta sparherdcső, és más effajta haszontalanságok.

Felhágtunk a töltésnek alig nevezhető földhalomra, majd aláereszkedtünk a túlfelén, a hepehupás legelőre. A falu népes csordája tőlünk balra nyírta a füvet. Mivel tudtad, hogy a terelőkutyák egyben kiváló őrzők is, ezért nyílegyenesen haladtál velem. Szaglóhámom leginkább a sárgálló kutyatej illatát érzékelhette, de itt-ott más, apró virágocskák is tarkállottak.

Szedhettél volna szerencsét hozó, négylevelű lóherét is, de úgy voltál vele: itt vagyunk, mi ketten.

Igazam volt, Pici?

Na hallod! Rutinosan lépkedtél a bokaficamító talajon. Bogarak zsongtak füledbe. Szemtelenebbjüket kénytelen voltál lecsapni. A nagy csapkodás közben majdnem megbotlottál egy lyukban. Emlékszel rá, gyerek?

Hajaj, de még mennyire!

Leguggoltál, félrehajtottad a száraz növényzetet, és szemügyre vetted a buktatót. Ez bizony egy rágcsáló ürege — állapítottad meg. Ekkor harsányan felém kiáltottál. Ide nézz, pontosabban: ide szagolj, pajtikám! — mondtad nekem, és orromat a nyíláshoz nyomtad. — Keresd, keresd! — biztattál lelkesen.

Néhány másodpercig értetlenül álltál a lyuk és a történés előtt, majd villámgyorsan kaparni kezdted az üreg szélét. Két hátsó lábad között úgy repült ki a porhanyós anyaföld, mintha felgyorsított futószalag hányná a rögöket a világba. Elképedtem fergeteges igyekezeted láttán. Na nézd csak: mit nem művel ez a kis vacak! Kisvártatva még az óbégatóm is tátva maradt. Ugyanis, száddal kezdted tépni a földet.

Nem véletlenül táltosodtam meg annyira, kölyök! Addigi, eseménytelen életem mélyen eltemette bennem az ősi ösztönt, de akkor végre utat törhetett magának, és máris úgy viselkedtem, mint egy igazi kotorékeb. Lenyűgözve álltál előttem.

Erre aztán végképp nem számítottál. Igaz, Lacika?

Néha valóságos fuldoklási roham kapott el a vadászat közben, mert szádat minduntalan eltömte a tépett fű és a kiharapott föld. Ezt észre is vettem, és arrébb mentem egy kőhajításnyit, kerestem egy másik lyukat, hogy legalább addig pihenhess, amíg oda nem érsz. Odacsaltalak, és ott ugyanolyan vehemenciával fogtál az ürge kiköltöztetéséhez, mint az előző helyen.

Pár perc múltán mégis meggondoltad magad, gyerek, és továbbindultunk a világ vége felé. Bepillantottál a dögkútba: semmi érdekes.

Te pedig azalatt tíz-húsz méterre bóklásztál tőlem. Sűrűn vettél szagmintát a különböző korú tehénlepényekből. Azokat már jól ismertem, hiszen nem is egyszer léptem ilyesmibe mezítláb.

Hé, hé, hová rohansz, hékás! — kaptad fel fejed a mélázásból.

Nem véletlenül. Mintha megkergültél volna, úgy rohantál jobbra, a Nagyútra vezető országút felé. Emlékszel az okára, görbelábú?

Azt feledni? Csak nem azt a békésen karikázó férfit vette célba ez a némber? — gondoltad. Lábadat futásra kényszerítetted, de hamar rájöttél: a két láb nem veheti fel a versenyt a dupla annyival. Egyre nőtt köztünk a távolság. Ijedten kiáltottál: Állj meg, te bolond, gyere vissza! Ám hiába kérleltél, rövid megtorpanás után újra nekieredtem.

Az addig mit sem sejtve tekerő parasztember ekkortájt vehette észre, hogy nemsokára kutya fog csüngeni nadrágszárán — úgy meg ki szeret kerékpározni? Nagy elszántan taposta a pedált az öreg, és gyorsított, de mi haszna?

Teljesen kétségbeestél, kölyök. Tüdőd már vadul zihált, lábad meg-megbicsaklott a göröngyökön. Még egy perc, gondoltad, és ha addig nem jön közbe valami, akkor nagy baj lesz. Utána az járt a fejedben: de ugyan mi történhetne? Beláttad, hogy teljesen értelmetlen utánam vágtázni — egyébként is, már alig kaptál levegőt. Megálltál. Zakatoló szuszogással telt el néhány másodperc.

Ekkor alig ötven méterre voltál a már módfelett iparkodó gazdától, kiskutyám.

Pici! — kiáltottál utolsó reményeddel.

Ekkor végre pár másodpercre megálltál, és visszanéztél.

Te meg erre a pillanatra vártál, gyerek. Sarkon fordultál, és ahogy csak bírtál, elkezdtél rohanni az ellenkező irányba — akkor te cselekedtél ösztönösen.

Negyed perc után hátratekintettem, és — lássak csodát! — vidáman futottál utánam, te kis bajkeverő.

Neked ekkor hatalmas kő esett le a szívedről; majd' lábadat törte.

Pár másodperccel később pedig elszáguldottál mellettem.

Akkor lefékezted futásodat, megtörölted verítékben úszó homlokodat. Azt mondtad nekem: Gyere csak ide, te bitang! — és kezeddel mérgesen csapkodni kezdted a lábad szárát.

Odalihegted magadat a közelembe, de nem mellém. Jó kis muri volt mi, Lacika! — olvashattam ki boldog tekintetedből.

Túljutottunk a falu határát jelző, kopottas közlekedési tábla vonalán. Egyre egyenetlenebbé vált a talaj. Nem véletlenül: a csordakúthoz értünk. Többször is jártál már arra, mivel olykor felkerested a deleltető pásztorokat. Egyszer még vizet is húzhattál, de vékonyka karodnak bitang nehéz volt a tele vödör. Épp megérkeztünk a gémeskúthoz. Mi jut eszedbe róla, Lacika?

A kútágas egy villámsújtotta fa törzse volt. Az egymással összekötött vályúk hosszasan sorakoztak; órákon át kellett önteni a vizet, hogy teleigya magát a sok száz, jóllakott szarvasmarha. Belekiáltottam a kút mélyébe, és üdvözlésem viszonzásra talált.

A kútágas szára még megvan, de a vályúkat rég elbontották — múlik az idő, kölyök. Aztán szétnéztél. Vajon itt van a világ vége? — tetted fel magadnak a kérdést. Áh, dehogy is! — arrébb van még az! — feleltél rá rögtön. Majd füttyentettél egyet nekem, én meg mászhattam ki az árnyékból, a nyomaték kedvéért pedig előrelendítetted a kezed. Irány a Tarna gátja! — adtad ki a parancsot. Nagyobb gödrökön és mélyebb árkokon küzdötted át magad. Ahogy közeledtél a gáthoz, úgy egyre magasabbnak láttad halmát. Nagy nyögdécselve kaptattál fel a meredeken.

Szia! — mondtad szemeddel a töltés tetejéről, miközben unottan ásítoztál.

Örülök, hogy végre megérkeztél! Szusszand ki magad! — tetted hozzá.

Te meg visszanéztél a falura. A házak pirinkónak, az úton a járművek miniatűrnek tűntek, az emberek pedig nem is látszottak. Hát igen, jól tudtad, hogy messze van az a messze! Tápászkodj már fel, te lebzselő vacak: irány előre! — szóltál rám. És elindultál a gáton a végtelenbe, majd pár perc múlva úgy döntöttél: lemegyünk az ártérbe.

Akkor is vékonyan csörgedezett a Mátrából lefutó patak. Vize enyhén zavaros volt, de tiszta.

Ekkor eszedbe jutott: Milyen remek ötlet! Harsant a bevált füttyjel, hogy magad mellé csalj.

Tudtam, hogy utálod a fürdőzést. Nem baj, kiskomám, majd megszereted! — gondoltam kajánul.

Jobb lábad mellé tereltél, és úgy haladtál tovább, hogy egyre közelebb kerüljünk a patakhoz. Amikor már csak úgy másfél méterre voltunk, megpróbáltál beletaszítani, de olyan ügyesen és fürgén védtem ki az alantas támadást, hogy majdnem te pottyantál a vízbe. Hát ez nem sikerült: szaladj arra, amerre akarsz! — fűzted hozzá. Tettem magamtól, nem kellett biztatnod rá, gyerek.

Irtó izgis volt előretörni az ismeretlenbe. Ide aztán érdemes volt eljönni! Mit hallok? — kaptam fel a fejemet. Tán agyamra ment a hőség? De nem! Apró lábak csobogtatták a sekély patak vizét. Megdörzsöltem glaukómás szememet, de nem volt látomás az, hanem színtiszta valóság. Nagy iparkodással tapicskoltad a vizet, és épp egy kis nádas felé tartottál. A sűrű szálak rejtekéből hápogva repült fel egy gácsér. Meglepve bámultál a távolodó szárnyas után.

Na, mi a szösz, újabb szakmát választasz magadnak? A kotorékeb mellé vadászkutyavizsgát teszel? — imigyen gondolkodtál! Szélesen mosolygott lelked. De jól tettem, hogy kihoztalak a szabadságba! — tudatosult benned, Lacika. Ám hamar észbe is kaptál! Nehogy rátaláljak, és kárt tegyek a nádasban fészkelő vadkacsa apróságaiban! — Gyere, pajtikám, felmegyünk a gátra! — mondtad.

Pontosan így volt, kiskutyám! Na, akkor rugaszkodjunk neki a gátnak.

Inkább itt folytassuk a múlt felelevenítését, gyerek.

Nem értem az okot.

Nem baj!

Nem bánom, pajtikám, akkor időzzünk el még egy kicsit.

Mennydörgő dörgedelem zendült a magasban. Azonnal gyere fel onnan, öcskös! — rivallt rád egy érces férfihang. Megszeppenve behúztad a nyakad, és föltekintettél a magasba. Vadőr állt ott délcegen, kétcsövű puskával a vállán.

Épp oda tartok, bácsi! — felelted remegő hangon. — Szóval vadat hajtatsz fel a kutyáddal! — kezdett bele. — Ki fia-borja vagy, öcskös? — kérdezte tőled. Te meg becsületesen megmondtad, hogy melyik ház kapuján fordultál ki egy órával azelőtt. De a merevarcú mintha meg se hallotta volna ártatlan hangodat. — Minden kutyát lelövök, ami erre csatangol! — felelte rá, érzéketlenül. Akkor beléd nyilallt valami addig nem ismert érzés. Mintha görcsbe rándult volna a gyomrod és a szíved is — kegyetlen volt. Ugye?

Aha…

Mi csak sétálni jöttünk ide! Ne tessék bántani a kutyámat, bácsi! — kérlelted. A vadőr pedig levette válláról a flintát, és rád rivallt: Menj innen mihamarabb, öcskös, a kutyát pedig lelövöm! Tekinteteddel gyorsan megkerested a “hűséges házőrzőt”: alig négy méterre ültem tőletek, és látszólag békésen bámészkodtam. Gyere innen gyorsan, Pici! — rivalltál rám, és lefutottunk a töltésről. A legelő síkjára érve pedig visszanéztél. A puskatus a vadőr vállán nyugodott, a fegyver csöve pedig valóban a világ legboldogabb kutyájára irányult. Végtelenül tehetetlennek érezted magad. Hogyan fogom innen hazacipelni Pici tetemét? Mit szólnak érte otthon? — járt a fejedben. Annyira kétségbe estél, amennyire csak egy gyerek eshet ilyen szorult helyzetben.

Lóhalálában futottál, a “mit sem sejtő eb” is szedte a lábát — csak épp távol tőled. Ekkor egy felismerés villant át az agyadon. Újból hátranéztél, és már úgy futottál, hogy a flinta csöve és közém kerülj. Közben hol előre pillantottál, hol meg hátra, hogy testeddel mindvégig oltalmazhass. — Az a nyomorult lelkű csak nem meri meghúzni a gyilkos ravaszt — bizakodtál. A sokáig tartó futás miatt szúrás hasított az oldaladba. Megálltál, és újra visszanéztél. Ott állt az aprónak látszó gát tetején a pöttömnyivé zsugorodott vadőr, a puskaszíj már újfent a vállán nyugodott. Ekkor hozzám léptél, Lacika.

Lágyan tenyered közé fogtad a fejemet, és az arcod felé fordítottad. — Te mocskos disznó! De jó, hogy itt lehetsz mellettem — mondtad kedvesen, én meg képen nyaltalak…

Lassan induljunk el, és menjünk fel a gátra, Pici.

Oda csak én megyek, ti nem jöhettek!

Miért, kiskutyám?

Mert nem áll vadőr a gát tetején, és máskülönben is, nektek most valóban el kell mennetek a világ végére! Ha pedig évek múlva újra eljössz az egykori parasztház elé, ott már két kutya fog várni rád!

(És mire kimondta ezeket a szavakat, már el is tűnt a gát mögött…)

Ahol a róna a beláthatatlan síkjával egykor betöltötte a teret, ott egy autópálya húzódott. Továbbra is a patak árterében haladtunk. Átballagtunk a sztrádahíd alatt. Az Alföld ugyan megpróbált kárpótolni a végleg elveszett idillért — vajmi kevés sikerrel.

Süskével másként esett meg.

Fél kilométer után, Árpi barátommal és a német juhásszal felmentünk a gátra.

Négylábú felvezetőnk most is előttünk haladt. Fejét leszegve poroszkált. Közben hol erre, hol arra pillantott. Hogy a jobbra irány helyett épp hova nézhetett Kicsi, amikor onnan, közvetlenül a túloldali gát takarásából, előbukkant egy népes szarvascsapat, azt nem tudhatom. Méltatlankodva jegyezte meg Árpi: na, ez sem tudja, hogy merre érdemes nézni. Mire kimondta, már mereven és tűhegyes füleket meresztve állt előttünk a vakvezető. Értelmes szemét le sem véve a népes csapatról. Hű, apám! — lelkendezett a nagykamasz. Ha látnád, hogy milyen gyönyörű így a kutyád! Minden porcikája megfeszül, és ha nem lenne előtte a patakmeder, meg a túloldali földhalom, akkor máris mint egy rakéta, úgy száguldana az őzek felé.

A békésen legelésző állatok a rájuk leselkedő alig veszélyből megérezhettek valamit, mert sebesen arrébb inaltak. Van közöttük egy kapitális agancsú bika is — közvetítette lelkesen a szintén izgalomba jött fiú. Még jó, hogy az őzek felé vezető út tele van akadállyal — jutott eszembe a régmúltban megesett, szerencsére békésen végződött vaddisznókalandra gondolva. Lementünk a mezőre.

Kora tavasz volt. A határban alig szökkent szárba az elvetett mag. Éles szemű barátom magabiztosan kijelentette: semmi esélye egy újabb balhénak. Honnan tudhatta volna a srác, hogy száz méterrel arrébb két korgó gyomrú nyúl rágicsál a sarjadó növényekből? Kicsi mindenre kiterjedő figyelmét nem kerülte el az addig békésen lakmározó ugrifüles társaság egyike. Mire észbe kapott és szólt nekem a magát sasszeműnek kikiáltó fiú, hogy: nyúl módjára szalad a kutya! — már tudtam: kár koptatni a hangszálaimat. A kiáltás úgyis süket fülekre találna. Lelki békém érdekében mégis megpróbálkoztam vele.

— Hogy szedi a lábát Kicsi! — ment át újra szpíkerbe a haver. — Remekül tartja a lépést az egyre jobban szaporázó nyúllal. Az már úgy rohan, hogy majd’ elhagyja a fülét.

— Meddig látod be a határt? — kottyantottam közbe.

— Ne izgulj, egészen az Adriáig lelátni.

A vadon élő állatban mégiscsak több a furfang és a szufla, mint a városlakóban. A nyílegyenes vágtázás után a káposzták négylábú ősellensége áttért a cikcakkban futásra. Ez már végképp sok volt a csak kergetőzést kereső derék vakvezetőnek. Nem bírta energiával az ugrabugrálást. Poroszkálva indult felénk a német juhász. Az út felét már megtette, mikor rátalált az imént megkergetett nyúl megbújt társára. A tapsifüles felkapta a nyúlcipőt, és elrohant a mező másik végébe. Kicsi nem volt rest, és utána vetette magát. Már hallhattam is az újabb mezei futóverseny közvetítését: még mindig állandó a távolság a két nagyon is iparkodó sportoló között. Távol, nagyon távol tőlünk dús ágú bokros húzódott meg, a határ végében. Ott lelt magának biztonságot adó menedéket a megkergetett tapsifüles. Ahogy a csiga szokott repeszteni a réten, olyan tempóban közeledett felénk Süsü. Már csak ötven, már csak huszonöt méterre van tőlünk — tudtam meg. Egyre közeledett.

Már kiválóan hallottam zihálását. Ez ki van, mint egy kutya — mondta nevetve a haver. Lábam közelébe ért Kicsi, de lihegésén kívül másként nem jelezte, hogy megérkezett (bűntudata volt!). Lehajoltam, és megfogtam az oldalát. A kutya nyelve a földet söpörte. Nem tehettem mást, én is elnevettem magam. Ez sem fog egyhamar futásnak eredni — szólalt meg elismerően, a fiú.

Kényelmes tempóban indultunk tovább. Egy betonzsiliphez jutottunk. Leültünk a szélére, és falatozni kezdtünk. Térdemre könyököltem, kezemben egy kolbászt tartottam. Vajon tudja-e Kicsi, hogy nem látsz? — vetette fel Árpi. Megcsóváltam fejem. — Tudja a fene! — mondtam határozatlanul. Biztosan nem az emberi észjárás szerint működik az agya. Tehát úgy nem tudhatja, mint mi. De mivel kiváló megfigyelő, a maga módján mégiscsak sejthet valamit. Azon kaptam magam, hogy valaki viszi a kolbász felét. Mit csinálsz, Kicsi! — rivalltam rá. Fülét-farkát behúzva sompolygott arrébb. Milyen balga tud lenni az ember! — kaptam észbe. Hiszen az illatos eledelt épp az orra elé tartottam, és mivel azt hosszasan tettem, joggal hihette: neki szánom. Annak felét leharapta, a másik részét testvériesen meghagyva. Felálltam, és Kicsi sejtett irányába indultam. Odaérve szája elé tartottam a kolbászdarabot.

A falu harangja megkondult. Tizenkettőt ütött. A települést körbeölelő régi gátrendszer alaposan megnehezítette utunkat. A putrisor szélén értük el a falut. Lett is nagy ribillió a házőrző ebek részéről! — mire mindegyik ház ajtajában egy-egy fekete szempár jelent meg. A vehemensebb kutyák egészen közel merészkedtek hozzánk, de a három lépés távolságot mindvégig megtartották — Kicsi hosszúpórázon volt. Nem csak a kirándulásért voltunk oda, hanem a frissen fejt tehéntejért is. Ezért az első utunkba kerülő falusitól megkérdeztük: melyik ház istállójában szokott tehén bőgni? Mindössze két gazda tart szarvasmarhát — tudtuk meg, és már igyekeztünk is a közelebbi porta felé. A kapucsengő hangjára senki sem jött elő a házból. Sarkon fordultunk, és irány az utolsó lehetőség kapuja. Ekkor már hámban volt Kicsi.

Diszkrét csengőszó adta tudtul a háziaknak, bebocsátásra várók vannak a ház előtt. Csak nagy sokára nyílt az ajtó. — Egy idős, fejkendős asszony jön — világosított fel Árpi.

— Jó napot kívánok! — köszöntem az elénk érkezőre.

— Maguknak is — volt rá a felelet.

— Úgy hallottuk, van tehenük. Mivel imádjuk a házi tejet, ezért ha van belőle négy liter felesleg, azt szívesen megvennénk — mondtam.

Már zörgött a kulcs a zárban, mikor az idős asszony észrevette, hogy kutyával vagyunk.

— Tejem még van, szívesen adok maguknak, de a kutya nem jöhet be. Kint kell maradnia! — Mit tagadjam, nagyon meglepődtem. Árpi is. Száját ő nyitotta előbb szóra.

— A barátom nem lát. Ez a kutya az övé — erősködött a fiú —, mégpedig egy ízig-vérig vakvezető kutya!

Mély és hosszan tartó csend állt közénk. A baromfiudvar lakóinak távoli hangjába feledkeztem.

— Vakvezető kutya? — szólalt meg a mama.

— Hát persze hogy az! — lendült bele újra a fiú, hiszen Kicsi hámban van, és a munkaruhája oldalán ott virít a vöröskereszt ábrájú jelvény.

— Látom én azt, hogyne látnám, édes fiam, hogy egy gyönyörű szép vakvezető kutya van veletek. Hát persze hogy ő is bejöhet — és már indulhattunk is a szélesre tárt kapun át az udvarba.

— Van nálunk egy kétliteres műanyag flakon, azt tele szeretnénk kérni tejjel, és azon felül kéne másik két liter is, amit itt fogyasztanánk el, ha lehet — szólaltam meg.

— Már hogyne lehetne, kedves fiatalemberek — és az asszony azonmód felkurjantotta a házat. Be is népesült az udvar. — Te hozzál tejet ebbe a flakonba, meg a kannába is kettőt, te pedig szaladj be a házba két bögréért — mondta a másiknak.

— Ha lenne egy használaton kívüli edény, olyat is szeretnék kérni, mert Kicsi is imádja a tejet — böktem ki.

— Micsoda?! — fortyant fel az asszonyság. — Kutyának tejet adni?

— Igen, igen! — zendített rá Árpi. — Kicsi jó és okos kutya, és meg is érdemli, mert gazdájának ő a szeme — fejezte be.

— Hát persze hogy van tál, nem is kopott — és az öregasszony maga rohant el érte. Hárman maradtunk az udvarban. Előbb a bögrék, utána a tej, majd a kredencből előkerült, csillogó-villogó fémtálka is megérkezett, egy tál frissen sült burgonyás lángos kíséretében.

— Kedves fiatalemberek, ha szeretik a lángost, vegyenek belőle bőven, és harapjanak a tej mellé — kínált bennünket az idős asszony. Na, a végén még meg is ebédelünk — gondoltam. Kicsi már a földre letett tálka előtt állt, és hosszúkás orrát a billenő tejeskanna szája felé nyújtotta. Mi is jó nagyokat húztunk a világ legfinomabb italából. A mami csendben, átszellemült arccal nézett ránk. Majd halkan megszólalt: nagy az én bánatom, aranyos fiatalemberek. Néhány hónapja született meg az én drága kis dédunokám, aki sajnos szintén…