Pezsgő élet — Kicsivel könnyebb...

Igaz, ami igaz, évszaktól függetlenül rengeteget voltunk kint a Margitszigeten — legalábbis az első három évben. Hajnali kettő és négy között indultunk. Gyalog mentünk, és ilyenkor sosem volt rajtam a munkaruha. Nem volt rá szükség — gazdám vállra akasztható táskáján csüngött a hám és a póráz is. Még húsz perc sem kellett, és már a hídlejáróban jártunk. Amíg Laci a szálloda parkolóőrével beszélgetett, addig én a hajlott korú, állandó portás keverékkutyával vagy a fiatal német juhász kannal vizslattam a bokrok alját. Gyakran kanyarodtam be önhatalmúan a halastó felé, és ha gazdám engedte, akkor megsétáltattam a brekegéstől hangos medence körül. Külön imádom a vízesés hangját: ez az egyik kedvenc helyem a szigeten. De menjünk csak tovább! Tél volt: a szálloda föld alatti garázsához vezető úton átívelő hídhoz értünk. Egy “unatkozó” faág lekapta gazdám fejéről a kötött sapkát. Mit takargassam, a kobakja ott fönt eléggé tar. Szegény hiába kereste a tökfödőt fehér botjával és a talpával is — engem meg ilyen kereső feladatra nem tanítottak a suliban. Mi tagadás, már deresedett a feje a mínuszoktól, amikor arra kocogott egy sportos öregúr, és megoldotta a problémát. A nagyréten lekerült rólam a hosszúpóráz. A táskából előkerült egy rádiókészülék és egy labda is — no nem télen. Gazdám úgy tette a fűbe a készüléket, hogy a hátoldala párhuzamos legyen a távoli úttesttel, így mindig tudta, merre juthat vissza a járdához. Bekapcsolta a rádiót, és máris kezdhettünk labdázni. Nem azért kapcsolta be a készüléket, mert zenére jobb labda után loholni, hanem azért, hogy utánam tudjon jönni — mert hát időnként azért incselkedtem vele. Még harminc méterre is nyugodtan eltávolodhatott a cuccától, mert a hang alapján visszatalált. Sok labdát veszítettünk el, mert eltűntek a bokrok mélyén. A labdázás után újra mellé álltam, és közösen megkerestük az aszfaltcsíkot. Onnan Laci a járdán kopácsolt a fehér botjával, engem meg az orrom vezetett a gyepen. Szabad voltam. Néha belefeledkeztem egy-egy izgatóbb illatba, és a kutatómunka magával ragadott. Ilyenkor Laci még az állatkert kakasát is túlkukorékolta, úgy érdeklődött utánam. Nagyokat rohangáltam az elhanyagolt állatkert kerítése mellett az ottani, négylábú portással. Mire felhagytunk a száguldozással, már lógott a nyelvem. Odasétáltam a huszonnégy órás szolgálatban lévő ivókúthoz, és abból lefetyeltem. Van egy másik kedvenc helyem is a szigeten. Évszaktól függetlenül olyan orrcsiklandó ott az illat, hogy nem bírok ellenállni a csábításnak. Bele kell feküdnöm a fűbe, és perceken át hempergek, csak hempergek benne. Terebélyesedik arrafelé egy bokor, közvetlenül a járda mellett, a rózsakert közelében. Rigópár talált otthonra ágai között. Pirkadat táján olyan szépen trillázott egyikük, hogy Laci akár tíz percen át is képes volt hallgatni. A Kaszinót őrző kutyák fülébe viszont én “csicseregtem”. Elértünk a szökőkúthoz. Felugrottam a kőperemre, és néhányszor körbeszaladtam rajta. Aztán galádul belelökött a vízbe a gazdám. Brrr… Szeretek úszni, de csak a saját jószántamból.

Hmm… én meg nem bírtam ellenállni a kínálkozó lehetőségnek. Különben is: nyár volt, kora reggel, amikor még a hajnal melege is nehezen viselhető el. Hadd lubickoljon Kicsi!

Kicsi: Már rég megbocsátottam, nem kell órákon át magyarázkodni! A továbbindulás előtt két útvonal között választhattunk — igen, választhattunk, mert nekem is volt szavazati jogom! Vagy visszafordultunk a sziget Pest felőli oldalán, vagy irány a Margit híd! Ekkor már újra a flexi kötött össze bennünket. Átbaktattunk a Duna felett, elsétáltunk a Nyugati térig, majd balra kanyarodtunk, és hazagyalogoltunk, nagyrészt a Váci úton (nyolc kilométert sétáltunk). Volt egy hosszabb, városi útvonal is (Lehel piac, Lehel utca, Béke út, Frangepán utca) — plusz egy kilométer. Mire hazaértünk, alaposan kimászkáltam magam, és mégsem szívtam tele a tüdőm kipufogógázzal.

— Jó, hogy említetted az úszást meg az autót. Kár lett volna kihagyni a velencei-tavi kirándulást!

Kicsi: Ez volt az első vidéki kiruccanásunk, amit — mint hamarosan kiderül — hármasban tettünk meg.

Barátnőm kedvelte Süsüt, de fordítva már nem annyira — legalábbis az elején. Hogy miért? Süskemüske féltékeny volt! Képes volt nekünk háttal ülni vagy feküdni. És hogy meddig tartott ez a durcásság? Amíg meg nem találtuk a két gyönge pontját. Az egyik — tán mondanom se kéne — a hasa volt. Hiába fordult farral felénk, ha barátnőm megzörrentette mögötte a kekszeszacskót, bizony talpra szökkent, és már dugta is az orrát a bőség tasakjába. Egy csapásra feledett minden féltékenységet! Ahhoz pedig, hogy ezek után le se tudjuk vakarni a barátnőmről, az autó segített. Süske annyira imád autózni, hogy az elmondhatatlan.

Kicsi: Laci barátnője híres arról, hogy még a fürdőszobában is képes eltévedni. Úgy látszik, nagyon hátrányos számára a látás. A Velencei-tóhoz hajnalban indultunk, hogy kiszellőztessük a fejünket. Meglepően “rossz” formában vezetett a sofőr, hiszen egyből odatalált a tó közvetlen közelébe. Már csak két kilométerre voltunk Gárdonytól, amikor mégiscsak magára lelt valahogy, mert bár a gazdám erősen hangsúlyozta a balkanyart, ő jobbra vette az irányt. Ötpercenként célozgatott Laci a sebesség, az idő és a távolság viszonyára, de mindhiába — az idő meg telt. Ujjongva jelentette be a sofőr: Pákozdon vagyunk, erre még nem jártam! Én sem — válaszolta rá a mitfárer dühödt mosollyal. Mi meg mentünk tovább. Kezdett derengeni a nap, és végre valami a barátnő fejében is. A tó háromnegyedét már megkerültük, mire rájött a lényegre. Már nincs sok hátra — így Laci —, csak a negyede. — Inkább visszafordulok, mert azt az utat már ismerem! — Az én gazdám meg csak fogta a fejét, és közben azon mélázott, hogy nem véletlenül kopaszodnak olyan korán a férfiak. Én persze nem bántam, hogy fölöslegesen furikázunk a tó körül — legalább láttam azt a vidéket is. Roppant kellemesen telt a nap, annak ellenére, hogy egyszer zuhogott az eső, máskor meg a nap sütött. Hajnövesztésre mindenesetre ideális idő volt…

Hogy félreértés ne lehessen belőle: a barátnőm tündéri lény volt. Az idő meg, ahogy Kicsi mesélte: fél óra eső, ekkor az autóban kuksoltunk, egyébként meg a vízparton süttettük magunkat. A szabad strand végében fából ácsolt csónakleeresztő csúszda nyúlt a vízbe. Hoztunk magunkkal gumilabdát, hogy megúsztassuk a kutyát. Először csak a víz legszéléhez dobtam be, majd jó messzire elhajítottam a csúszda felett. Rohant a felajzott eb, amíg tehette, ám csakhamar elfogyott lába alól a szilárd talaj. Habzott utána a víz, akár a száguldó motorcsónak után. A harmadik vagy tán a negyedik úsztatás után már kulturáltabban taposott, alig-alig hallottam a csobogást. A jó hangulatban töltött nap végén újra beültünk az autóba, és barátnőm megkérdezte, hogy merre hajtson. Rendíthetetlen nyugalommal magyaráztam: húsz évvel ezelőtt jártam erre utoljára, és akkor vonattal érkeztem. Nem szólt egy kukkot sem, csak keresni kezdte a térképet a kesztyűtartóban. Ezt azért mégse: nem akarok Albániába jutni! Inkább megkérdeztem tőle, hogy merre is van a tó. Magam elé képzeltem az iskolatérképet, megnéztem, hogy merről süt a nap, meg azt is, hogy hány óra van — németül beszélő, kilóra kapható karórám volt. Meghatároztam a pozíciónkat, kijelöltem az irányt, és indulhattunk. Tíz perc robogás után már mondta is: Itt van előttünk a Budapest felé útbaigazító tábla. Na, milyen ügyes vagyok, kis öcsi! Azt hiszem, ezek az élet igazán derűs pillanatai…

Továbbra is napi telefonkapcsolatban maradtam Katival, az állatvédő liga lelkes aktivistájával. — A margitszigeti majálison részt vesz a Fehérkereszt Állatvédő Liga is. Holnap egyeztetek a szervezőkkel. Kiváló alkalom ez a vakvezető kutya tudásának ismertetésére és gyakorlati bemutatására. Gyere el velem a szervezőkhöz! — invitált. A liga keverék kutya szépségversenyéhez kapcsolódva kaptunk lehetőséget a bemutatkozásra. Az állatvédő liga a szabadtéri színpad nyugati oldala melletti füves területen kapott sátorhelyet. Mielőtt a részletekről értesítettem volna a szakosztályt, alaposan bejártuk a területet a barátnőmmel. Hogy miért? Azért, mert ismeretlen helyen, támpont nélkül, csak a vakvezető kutya segítségével nem lehet eljutni egy konkrét helyre — pláne nem a gyepen. Aprólékosan el kellett mondanom a leszállóhely nevét, azt, hogy merre kell menni onnan (az átellenes buszmegállótól is), és hogy körülbelül mennyit kell megtenni a füvön.

Hamisítatlan kora nyári időjárás vette pártfogásába a rendezvényt. Kényelmes kerti bútorok vártak ránk, kutyáinkra pedig a kövér fű. Vagy nyolcan-tízen jöttek el a szakosztályból — családtagokkal, barátokkal. Megörültünk Anikónak és Briginek — ők voltak a Vakvezető Kutyakiképző Iskola oktatói. Családias légkörben telt az idő, bár a szanatórium csendjére igazán nem emlékeztetett: egyébként jól nevelt kutyáink szakadatlanul csaholtak. Többségük szabadon kóricált a dús zöldben, majd beindult a labdázás — és vele a féltékenykedés is. Többször is lehetőséget kaptam, hogy válaszolhassak a majálisozó gyerekek és felnőttek kérdéseire. A nagy érdeklődés hatására új gondolatom támadt, és sebtében egyeztettem is társaimmal. A vállalkozó kedvű érdeklődőknek felkínáltuk: próbálják ki, milyen érzés vakvezető kutyával közlekedni. Sok gyerek jelentkezett a felhívásra — főleg lányok. Gyakorlatiasan álltak a kihívás elé, és néhány kivételtől eltekintve csukott szemmel haladtak a vakvezető kutya jobb oldala mellett — megmondhatták, hogy milyen fajtájú kutyával szeretnének menni. Öröm volt hallani a nagy lelkendezést. Érdekes, hogy egy szülő sem kívánt élni a számukra is felajánlott lehetőséggel. Amikor elérkezett a búcsúzás ideje, a vakmerő lurkók hosszasan simogatták a teljes menetfelszerelésben pompázó fuvarosokat. Újból bebizonyosodott, hogy a vakvezető kutyák kulturáltan viselkednek még nagy tömegben is. Egész nap egyetlen gyerek kezéből sem kapták ki se a fagyit, se a perecet.

No és hogy mindez hogyan jön ide?

Kicsi: Bocs, de átveszem a szót. Megdöbbenve értesültem idősebb kollégáimtól, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének balatonboglári üdülőjében csak nélkülünk pihenhet a gazdánk! Az egyik kereskedelmi televízió be is számolt erről a gyalázatról — a szövetség iskolájában képeznek ki minket, csak a szövetség tagjai igényelhetnek bennünket, és egész életünkön át nem látó gazdánknak segítünk — a műsor után ismerősök és ismeretlenek is hüledezve kérdezték gazdáinktól: ugye, ez csupán vicc — vagy komoly? Ők meg csak mosolyogtak: rémesen komoly! Ugyancsak volt mit tenni az érdekünkben!

A decemberi adománygyűjtés példáján felbuzdulva gyűjtést szerveztem a vakvezető kutyák javára (étkeztetési támogatás, hozzájárulás az ebek gyógykezeléséhez). Az egyik rosszul látó hölgy segítségével olyan engedélyhez jutottunk, amivel — előzetes szóbeli bejelentés után — az egész fővárosban korlátlan ideig gyűjthettünk. A margitszigeti megmozdulásnak betudhatóan fél tucatnál is többen gyűjtöttük nyolc napig az adományokat. Vidám társaság formálódott: hangulatot teremtettünk magunk körül. Mókázásra is jutott idő. — Miért áll meg a vakvezető kutya a járda végén? Nem azért, mert kifogyott belőle a benzin! Ha meg akarja tudni, olvassa el a tájékoztatónkat — mindennap rekedten mentem haza. Egyes járókelők fanyar arccal mentek el mellettünk, de mások elnevették magukat. A gyűjtés eredményes volt, és a befolyt pénzből Kicsinek nem kértem támogatást.