81. PÉNZ – megtérülő befektetés (1969)

A családi kupaktanács is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hatvanas években megvásárolt, sötétbarna színű és magas fényű szekrénysort most néven nevezhessem. Volt ennek egy bárszekrény része is. Az italos poharakon és néha egy üveg itókán kívül a szerény megtakarításomat rejtette magában. Nekem az ötvenforintos barnás színű bankó tetszett a legjobban: Rákóczi fejedelmet katonáival csata közben ábrázolta. A piros százast nagyobb becsben tartottam volna, ha lett volna.

Szüleim vendégségbe indultak. Egyedül maradtam otthon. Kezembe vettem a nekem hatalmas értéket jelentő ötvenest. Sokadszorra gyönyörködtem benne. Lelkemet és tudatomat ismét átmelengette az összeg teljessége, de ezúttal nem került vissza a helyére. Spórolós gyereknek lettem nevelve, de ekkor kiütött rajtam a dőzsölés vágya.

Lementem a sarokra, ahol Budapest első önkiszolgáló étterme üzemelt, és két forintért vettem egy káposztás lángost. Onnan pár méterre a gépi fagyit árusító néninél is otthagytam egy bélást. Kezdtem pazarul érezni magam. A közelben kongott az Árpád híd étterem. Oda is bekukkantottam. Egy nagy pohár narancslét rendeltem a pultnál. Rendes volt a pincér, mert felhívta a figyelmemet, hogy a közelben feleannyiért is kaphatok.

– Én itt szeretném elfogyasztani! – feleltem határozottan, vele magamat is meglepve.

Elmosolyodott a pincér, és már nyújtotta is a hűs italt. Három forint nyolcvan fillért fizettem érte. Nem volt olcsó mulatság – kis kortyokban állva fogyasztottam. Kezdett tele lenni a bendőm, de egy tölcsér fagyi képe és íze csak belecsusszant az urizáló tudatomba. Vettem a fáradtságot és a csoki-vanília kedvéért visszatértem az ismerős női archoz. Mire az utolsó tölcsérmorzsa is a gyomromba került, és elmúlt az utolsó nyalás édes íze is, megnyugodtam. Így is lehet élni. Megelégedetten tértem haza. A megmaradt negyven forint húsz fillért visszatettem a helyére. Bár kissé sajnáltam, hogy Rákóczi fejedelem helyett csak két Dózsa György ábrájú bankót nézegethetek, de nem bántam meg a pénzherdálást.

Ma is helyesnek tartom a régi döntést, mert ilyen gyakorlati tapasztalattal is fel kell vértezni önmagunkat gyerekként. Még zsenge felnőtt koromban is csak kevés pénzt tartottam magamnál, nehogy meggondolatlanul költsek.