Vidám napot / pénz...,

Jó, hogy eszembe jutott!

A családi kupaktanács is kevés volt hozzá a minap, hogy néven nevezhessem a hatvanas években készült, sötétbarna színű és magas fényű szekrénysort. Volt ennek egy bárszekrény része is. Az italos poharakon és egy valamilyen féle itókán kívül a zsebpénzemet rejtette el a kíváncsi szemek elöl. Nekem az ötven forintos barnás színű papírpénz tetszett a legjobban: Rákóczi fejedelmet ábrázolta csata közben. Persze, a százast nagyobb becsben tartottam volna, de annyira azért nem ment jól a dolgom alsó tagozatos koromban.

Vasárnap volt. Szüleim vendégségbe mentek. Egyedül maradtam otthon. Kezembe vettem a nekem hatalmas értéket jelentő ötvenest, és gyönyörködtem benne. Lelkemet és tudatomat ismét átmelengette a bankó teljessége, de ezúttal nem került vissza a helyére. Spórolós gyereknek lettem nevelve, de ekkor kiütött rajtam a dőzsölés vágya. Lementem a sarokra — ahol Budapest első önkiszolgáló étterme üzemelt — és vettem magamnak egy káposztás lángost, két forintért. Utána onnan pár méterre elballagtam, a gépi fagyit árusító néniig, és nála is ott hagytam egy bélást. Kezdtem pazarul érezni magam. De hol volt még a tökély?! A közelben kongott az Árpád-híd étterem. Oda is bekukkantottam. Egy nagy pohár narancslét rendeltem a pultnál. Rendes volt a pincér, mert felhívta a figyelmemet arra, hogy a közelben feleannyiért is megkaphatom egy másik helyen. — Én itt szeretnék olyat inni! — feleltem magamat is meglepve, határozottan. Elmosolyodott a férfi, és már nyújtotta is az italt: én meg fizettem érte, három forint nyolcvan fillért. Nem volt olcsó portéka, ezért kis kortyokban fogyasztottam el, állva. Kezdett tele lenni a bendőm, de egy fagylalt képe és íze csak belecsusszant az urizáló tudatomba. Vettem a fáradtságot, és visszamentem a csoki vanília kedvéért az ismerős női archoz. Mire elmúlt az utolsó nyalás íze is, meg az utolsó tölcsérmorzsa is a gyomromba került, megnyugodtam: így is lehet élni!

Hazamentem. A megmaradt negyven forint húsz fillért visszatettem a bárszekrénybe. Bár kissé sajnáltam, hogy Rákóczi fejedelem helyett már csak két Dózsa György bankót nézegethettem, de nem bántam meg a pénzherdálást. Felnőttként is helyesnek tartom a régi döntésemet, mert ilyen gyakorlati tapasztalattal is fel kell vértezni önmagunkat fiatalon. Még kezdő felnőtt koromban is csak kevés pénzt tartottam magamnál, nehogy meggondolatlanul költsek.

Ma pedig? A pénzintézetek Egyre-másra tukmálják a kölcsönöket, a kissé agymosott emberekre, nem beszélve a kártyás fizetésben rejlő csapdáról. Egy éve hallottam a hírt, hogy egy német közgazdász a fizikai pénz teljes körű megszüntetését javasolta: a bankok virtuális számlán vezetnék, az emberek virtuális pénzét. Szerencsére, ezt a reális jövőt én aligha fogom megélni — vagy ki tudja?