Párzás és légyott — Kicsivel könnyebb...

Hajnalok hajnalán hat ruganyos láb taposta az Árpád híd északi járdáját. Hogy mit kerestünk a Duna hídján? Kicsi megérkezése után néhány nappal addig ismeretlen, árulkodó nyomok jelentek meg az előszoba kövén, a szobák szőnyegein. A cseppnyi pöttyöktől ugyan nem szaladt ráncba a homlokom, de redőtlen sem maradhatott. Van-e örömtelibb és felemelőbb annál, mint amikor új jövevény érkezik a világra, akár ha négylábú is? Aligha. Bár a cseperedő apróságok valóban szemgyönyörködtetőek, és feledhetetlen élmények sokaságával ajándékozzák meg környezetüket, de ki szeret egyszerre százegy kiskutyát sétáltatni, kezében fehér bottal? A mesében még elmegy, sőt talán még szerencsés is az efféle falkaszaporulat, de köszönöm szépen, én ugyan még egy szőrgombolyagot sem kérek belőle!

Kicsi: Szervezetem fiatal, egészségem makulátlan, és én is a természet sokasodni vágyó tagja vagyok!

A lakótelepen nem mertem elengedni Kicsit, mert tucatszám mászkáltak az éber kanok. Bosszantott az állandó jelenlét; egy nyugodt percünk se lehetett tőlük. Heteken át csak pórázon sétáltassam? Erről szó sem lehet — de akkor mi a megoldás? Nem maradt más lehetőség: irány a Margitsziget!

Ugyan, ki az a bolond — rajtunk kívül —, akit pirkadat előtt kint esz a fene az egykori Nyulak szigetén? Az első napokban még csak a hídfeljáró közvetlen környékén bolyongtunk, de ahogy napról napra felbátorodtam, egyre mélyebben merészkedtünk a sziget belsejébe. A Nagyrétnél voltunk. Leoldottam a pórázt, és rápaskoltam Kicsi farára. Nagyot szökellve iramodott a zöldbe, én viszont a járdán maradtam. Izgalmas volt beleolvadni a csendbe. De nem maradt idő az elmélázásra. Mintha visszajött volna Kicsi — kaptam fel a fejem, bár nem hallottam pergőjének csilingelését. Erős gyanú ébredt bennem, és halkan nevén szólítottam a kutyát. Tán káprázik a fülem? Mintha két blöki lenne körülöttem! Erőteljesebb hangon hívtam, mire odasomfordált hozzám — udvarlója hátulról kísérte. Hű, az anyátok mindenét, ebadták! Erről nem volt szó! Csak nem történt meg a légyott? — Gyere csak ide gyorsan, Kicsi! — és már tereltem is terpeszben álló lábam közé, majd ültettem le azon minutumban. Nem lesz itt hókamóka, gyerekek, azt garantálom! Gardedám lettem. A felforrt vérű, nagytestű kan tornádó módjára keringett körülöttünk. Kínjában oldalról kezdett Kicsi becserkészéséhez. Fiam, ilyenformán nyugodtan próbálkozhatsz akár napestig, ha sikerül pajzán tervedet megvalósítani, ígérem, én adom érte a szádba a Nobel-csontot!

Ezek után egy álló hónapig tűhegyesre meresztett fülekkel mentem le az utcára, ha Kicsit a szükség leszólította. Évente kétszer ilyen tortúrát végigszenvedni? — na, azt már nem! Úgy döntöttem, ivartalaníttatom a rajzos szukát.

Kicsi: Nem kérte ki a véleményemet. Hogy mit feleltem volna rá, az maradjon az én titkom. Bementünk egy nagy házba, ahol fura szagok tódultak az orromba. Azt mondta kedvesen Laci: Te most itt maradsz, kicsim, lesz egy kis nyiszi-nyaszi, de nem fog fájni, mert aközben békésen fogsz szundikálni. Hittem neki, de mégis elkapott a félsz, amikor a póráz végét egy addig ismeretlen szagú kétlábúnak adta át.

Az önző emberi gondolkodás került szembe a szaporodásra késztető, ősi ösztönnel. A döntést a gazda jogán hoztam — az érintett fél még fel se sorakoztathatta ellenérveit. Maradhat-e tiszta így az ember lelkiismerete? Ez meg hadd maradjon az én titkom…

Mit nem produkál a kiszámíthatatlan élet! Már bátran bóklászhattunk a lakótelepen Kicsivel akár naphosszat is, a valóság nem fordulhatott rémmesébe. Gyakran kanyarodtunk be a Dagály utcából a gazosba, amit az elhagyott iparvágány szelt ketté. Nem mintha imádtam volna a töltéskavicsokkal szegélyezett acélkígyók között haladni, vagy a vadul burjánzó ősnövényzet csapásain baktatni — de az ide késztető okról majd később. Alig száz métert kellett észak felé mennünk, és máris ott álltunk egy hatalmas, lapos betontömb előtt — amit persze előbb fel is kellett fedezni: nem úgy van ám az vakéknál, hogy nini, van ott valami érdekes, menjünk oda gyorsan!

Kicsi: Később szépségszalonnak neveztem el a lapokból emelt, méter magas halmot. Kőszoborrá válva álltam rajta, amíg Laci kikefélte változatos színű, de alapjában fekete bundámat. Nagyon kedvelem a fésülést, de nem órákon át. Néha előfordult, hogy csak húzta és húzta rajtam a drótvégű kefét, én meg eluntam magam, és leültem, majd kínomban már le is feküdtem. Ilyenkor aztán: Jaj, Kicsi, ne légy már olyan öreges! — humorizált a gazdám. Egyszer-kétszer még el is megy, de állandóan ugyanazt a kopottas, elakadt lemezt hallgatni? Inkább szétnéztem az elhagyatott területen. Meglepve láttam: imitt és amott is kutyát sétáltatnak. Ez bizony szerfölött érdekes megfigyelnivaló, és attól kezdve már csak illemből rezzentettem mereven álló fülemet a beszélőkéje felé.

Ni csak: mit látok! Tökmag kutya poroszkál felénk a sínek között — tán még a hasam alatt is elférne. Valamicskével lemaradva egy gyerek, akit a mamája követ a sínszálakon egyensúlyozva. Hopp, már ugrottam is le a magasból. Hozzájuk szaladtam. Aközben egymásra vicsorogtunk a miniatürizált ebbel, majd körbeszimatoltam a két lábon érkezőket — mindketten hosszasan simogatták a fejemet. Be sem kellett mutatkoznom nekik, mert eközben a gazdám egyfolytában a nevemet kiáltotta. Kényelmes léptekkel értünk Lacihoz. És mi a hála a tökéletesen, de ártatlanul végrehajtott kerítésért? Egyfolytában csak nyomta, nyomta a sódert az általam odaédesgetett nőnek, rólam meg egyre kevésbé vett tudomást, ahogy nekibátorodott.

Hát… régi közhely, hogy a kutyák összehozzák az embereket. No, nem azt mondom, hogy a váratlanul létrejött kapcsolat pár másodperc alatt beteljesedett, de gyors kifejletében mindenképpen meghatározó szerepe volt a nemcsak éber, de szuperszimatú ebnek. Hogy aztán villámgyorsan a hamvába holt, az már csak a kétlábúakon múlott.