Pályaív

Nyugdíjazása előtti utolsó napját töltötte munkahelyén a régi vágású szakember. A Játékgyárban tanoncként kezdte, és ott teszi le a munkát is. Ő lesz a cég történetének leghűségesebb munkatársa. Minderről mit sem árultak el vonásai; inkább tűnt az életbe belefáradt szellemalaknak. Volt egy felesége, de sok vizet nem zavartak egymás körül, és volt egy fia is, vele sem esett másként. Öröm annyi termett számára, mint diófán cseresznye.

Munkaköre helyes választásnak bizonyult, mert gyermekkorából lelke legmélyén megőrződött némi életigenlés. Megpróbálta számba venni, hogy az eltelt évtizedek alatt hányféle játék mehetett át a keze között. Aztán legyintett egyet. A mozduló kéz inspirálóan hatott. Felállt, és elment az utolsó munkadarabért. Ez nem volt más, mint egy műanyag repülő, amely kész állapotában reptetésre is alkalmas lesz. Visszaült a munkaasztalhoz, és a szokásosnál mintha szaporábban vert volna a szíve. Szakszerű mozdulatokkal fogott a játék felépítéséhez. Nem siette el. Minden részfeladat örömmel töltötte el. A végén szeretetteljes pillantást vetett a legkedvesebbre. Már tette volna bele a dobozba, amikor gondolt egyet, és egy kis jelet karcolt a játék belsejébe – aközben azt kívánta, hogy szerencsésebb legyen a sorsa, mint amilyen az övé.

A játékboltba egy házaspár lépett be. Alsós fiuk születésnapjára kerestek ajándékot. Egy ideig együtt köröztek a polcok között, aztán szétváltak. Amíg a társasjátékok és a kesztyűs bábok kínálatát bújta az anyuka, addig az építőjátékokét és a modellvasutakét a papa. A raktárból kezében egyforma dobozokkal lófarkas lány lépett ki. Az egyik üresedő polcon összerendezte a maradékot, és a felszabadult helyre kipakolta a szállítótól imént átvett játékokat. Az üzlet túlsó felében összedugta fejét a házaspár, majd elindultak a kijárat felé.

– Jöjjenek csak vissza! Most kaptunk egy újabb szállítmányt, hátha ez itt a dobozban megfelelő lenne.

A közeledő szülőket kezében egy műanyag repülővel várta az eladó:

– Van benne egy erős gumi. A propellert fel lehet csavarni vele, és így reptethetővé válik.

– Szerintem ez tökéletes választás lenne, mert a szabadban játszhatna vele a gyerekünk, újszerű élményeket szerezve magának – összegezte véleményét a férj.

Születésnapján még a napnál is korábban ébredt az ünnepelt. Tett-vett a szobájában. A mosdóba igyekvő mamája visszaparancsolta az ágyba. Reggel persze ébreszteni kellett.

– Mit kapok szülinapomra? – nyitotta meg a napot.

– Előbb edd meg a rántottát, és a tea is rád vár.

Mire erőtől duzzadva visszatért a szobájába, az asztalán szépen becsomagolt doboz várta.

– Hűha! – szaladt ki a száján.

– Ez a szülinapi ajándékod – és a jeles nap alkalmából felköszöntötték.

– Gondoltam – felelte kiskamasz stílusban.

Már dörrent volna rá az édesapa, de egy könyök lágyan az oldalának nyomódott.

– Lemehetek játszani vele?

A kérdést nem kellett megválaszolni, mert az ablakpárkányon egyre sűrűbben koppantak az esőcseppek. A műanyag repülő propellerrel az ablak felé az asztalon pihent. A nagyszülőkhöz készülődött a család. Magára maradt a játék. Tovaúsztak a szürke fellegek, kisütött a nap. A feltáruló látvány nagyratörő vágyakat gerjesztett a repülőben: „Bukfencet fogok vetni az égen, hurkot fonok a felhők köré, rakétaként rontok a napnak! Szilveszterkor dugóhúzót repülve bontom ki a pezsgőspalackokat, majd szárnyammal boldog új évet intek a vidám embereknek.”

Másnap délelőtt kezébe kapta a kisfiú a játékot, és bekiáltott a konyhába:

– Anya, lemegyek játszani a repülővel!

Csak lestem, mert minden, de minden az újdonság erejével hatott rám. Eljött az én napom, és meg akartam ajándékozni a gyerekeket. A szűk liftben behúztam a szárnyamat. A hátsó kapun a határtalan térbe kilépve felszabadulttá váltam. A játszótéren a telepített játékokon és rajtunk kívül csak madarak voltak jelen. Lassan érkezve szállingóztak a lakótelepi gézengúzok. Hamarosan körém csoportosultak. Kis barátait felvilágosította a gazdám, hogy tudok repülni. Felmászott a bogárhátú fémmászóka tetejébe, és kezével lendületet adva elreptetett. Igyekeztem, igyekeztem – hát hogyne igyekeztem volna! –, de kétméteres magasságból indulva elégtelen volt a pályaív. Szégyenszemre orral a földnek csapódtam. Körém sereglett a megriadt publikum. Jószándékúan nézték, hogy eltörött-e

valamim, mert közel volt az orvosi rendelő. Orrom bekötését vagy szárnyam gipszbe öntését megúsztam. Kis gazdám mindenfélében vélte reptetésem sikertelenségét, csak arra az egyre nem gondolt, hogy az eredményes útra bocsátáshoz számottevő légtér is szükségeltetik.

A legjobb barátja egy vele egykorú, éles eszű kölyök volt:

– Van egy ötletem – szólalt meg. – A repülővel felmegyek a kilencedik emeleti porolóerkélyre, és nagy lendületet adva onnan fogom útjára bocsátani.

Erre fel hangos hurrát kiáltott az összes gyerek, mire kis gazdám jóváhagyólag átadott neki. Vagy tízen indultunk el a légi bemutató helye felé – kezdtem bizakodóvá válni.

A porolóerkélyen az elém táruló határtalan látványtól örömömben majdnem kiugrottam a műanyag testemből. Nyugalmat, higgadtságot erőltettem magamra. Csak semmi nagyképűsködés! A tökéletest kell kihoznom magamból. Rajtam kívül álló tényezőnek ott volt még az engem kezében tartó kölyök: vajon milyen ügyesen fog utamra bocsátani? Kivetett a kezéből – nem is kívánhattam volna másként.

Csodálatos panoráma tárult elém. Nem túl messze a hegyek zöldje, attól előrébb a széles folyam olajszagú vize. Egészen közel az iskola négyemeletes épülete, a suliudvart körbeölelő sudár nyárfák és a lakótelepi házak rengetege. Mindezek látványát verőfényes napsütésben szívhattam magamba. Egyenesen az iskola irányába tartottam. Kissé veszítve a magasságból, az épület fölött derékszögben balra kanyarodtam, a kapu felett átrepülve elhagytam a tanintézmény légterét. A járda fölé érkezve ismét egy balos következett. Most már egyenesen a kilencemeletes háznak tartottam. Alattam az iskola kerítése melletti járda húzódott, amin oly sokszor gyalogolhattak oda-vissza a most engem szájtátva figyelő barátok. Tőlem balra karcsú nyárfák jelölték ki a repülési irányt. Miután a járda végében keresztben elhaladó keskeny utcácska fölé érkeztem – fokozatosan egyre lejjebb ereszkedve –, harmadszor is bal ívű kanyart vettem, és a ház mellett lévő keskeny járdára úgy érkeztem meg a kerekeimre, hogy nem borultam fel. A hátsó kapu közelében leparkoltam. Az épület előtt várakozó gyerekek folyamatos örömujjongással és lelkes biztatással követték nyomon a tökéletesen sikerült légi parádét.

Nyirkos időben tartott hazafelé a kissé hajlott hátú, botra támaszkodó férfi. Rájött a köhögés, megállt, és miután túl volt rajta, továbbindult. A közeli szemetesedényen egy papírdoboz hevert. Teteje felnyitva – valaki belenézhetett. Megállt. Több apró tárgy volt benne. Nézte, de mintha az agya nem fogta volna a látványt. Krákogott egyet, majd váratlanul a doboz után nyúlt. Hazaérve annak tartalmát a konyhaasztalon szétterítette. Első rápillantásra látszott: a műanyag repülő teste több helyen megrepedt, a szárny egyik végéből kisebb darab hiányzott. Magához húzta a széket, és leült az asztalhoz. Kezébe vette a roncsot. Csak lassan kezdett derengeni a fejében: ilyen repülőt mintha ők is gyártottak volna. Letette a kezében lévő darabot. Másik után nyúlt: forgatta ezt is, meg a következőt is. Egyre bizonyosabbá vált a sejtése. „Hány éve mehettem nyugdíjba? A fene sem emlékszik rá – gondolta – de hamarosan kilencven leszek.” Órákig nézegette a darabokat, amikor kikristályosodott benne, hogy az utolsó munkája egy ilyen játék összeszerelése volt. Aha – hagyta jóvá. „Mintha ismertetőjelet karcoltam volna bele” – mondta, mire szemlátomást megélénkült. Amikor hosszas keresgélés után rátalált, döntött: megjavítja.

Az asztalon előtte az immár teljesen felújított repülő állt. A mester arcán megelégedettség tükröződött. Milyen jó is volt gyereknek lenni – emlékezett vissza a régi szép időkre. Azt szokták mondani, hogy az öregkor a második gyermekkor. Ha ez így igaz... – gondolta az öregúr. Kezében a felhúzott repülővel Odalépett az ablakhoz. Látván az erős szürkületet, letett a tervéről. Majd holnap – határozta el. Komótosan, öreges rendet tett a konyhában. Ifjonti aranykorát kezdte újraélni a lelke. Csak ült boldogan, és elrepült az idő. Alváshoz készülődött. Bebújt az ágyba, magára húzta a takarót, és arcán az életöröm mennyberöpítő érzésével elaludt.