Összeszoktunk — Kicsivel könnyebb...

Fél év alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és nagyjából értettem már Süsüke viselkedését. Rájöttem: ő egy ízig-vérig német juhász szuka. Vérében őrzi őseinek őrző és területvédő viselkedését. Magyarán: problémáit ösztönösen rendezi. Amikor erre ráébredtem, megbocsátottam neki minden addigi, de mégsem létező bűnét. Mert hát tehet-e róla, hogy városi környezetben kell élnie? Igaz, lehetne “plüssjuhász” is — de minek? Nem létezhet annál remekebb dolog, mint amikor egy lény az ösztönei szerint élhet. Hogy ez nem egészen úgy van? Pláne nem a civilizációban! Bár a mai napig sem vagyok büszke arra, hogy tízévesen a puskacső és a keverék kutya közé helyezkedtem a legelőn futva, de ha nem tettem volna, akkor ma furdalna a lelkiismeret. Az teljesen lényegtelen, hogy valóban lelőtte volna-e a kutyát a vadőr, vagy sem. Nekem, tízéves gyereknek akkoriban szent és sérthetetlen volt a felnőtt szava. Azt hiszem, magam is ösztönösen cselekedtem ott, kis barátom védelmében. Kicsi sem tesz mást, nap mint nap, ha úgy alakul a helyzet: harciasan oltalmaz. Akkor meg nincs miért orrolnom rá… Amikor ráeszméltem minderre, imigyen szóltam hozzá: Te megvédsz a kutyáktól, én meg téged az emberektől!

Tiszta sor, én is így gondoltam. Azóta próbálom fékezni magam, de a génjeim nem halból valók. Gazdámnak bizony sokszor ki kellett nyitnia a száját miattam. Elmondok két esetet. Egyszer egy mellékutcában haladtunk; hámban voltam. Az épület fala mellett egy kutya piszmogott, és amikor mellé értünk, rávicsorogtam. Ekkor a gazdája, aki az utca átellenes oldalán, a járdán téblábolt, átkiáltott: Lelövöm azt a rohadt dögöt! — Mármint engem… A másik balhé estefelé történt. Laci szabadjára engedett a parkban. A távolból két ember jött felénk, kutyával. Gondoltam, fussunk két kört a füvön, és kergetni kezdtem az érkező blökit. Miért nem köti meg a kutyát! — rivallt gazdámra az egyik érkező. Miért, a magáé tán meg van kötve? — kérdezett vissza Laci. Mindjárt odamegyek! — kiáltotta a férfi — Akkor majd megtudja! — Laci csak annyit felelt: Gyere ide nyugodtan! Naná, hogy az invitált nem ment. Én persze belátom, elég lett volna félgőzzel kergetni azt a kutyát… A margó szélére azért hadd biggyesszek én is valamit: Többször is előfordult a Margitszigeten, hogy egy kint felejtett kutya a fehér botjával sétáló gazdám után iramodott. Ilyenkor szó nélkül beálltam hátvédnek, és hangos ugatással feltartottam a hívatlan blökit — azalatt a gazdi lelécelhetett. Na de mindegy — lapozzunk egyet! Tudod, Laci, hogy miről kéne mesélned! Arról, hogy hogyan néztem ki, amikor először találkoztunk — utána meg arról, ahogy évvel később!

Lehet róla szó. Ha nem veszed zokon, akkor egy ideillő emberpéldával kezdem.

Kicsi: Nem baj, de ne feledkezz meg rólam!

Ne izgulj, nem maradsz ki!

Húszéves lehettem, amikor tudomást szereztem a következő esetről (középiskolában tanuló fiatalokról lesz szó).

Heccből kieszelték a fiúk, hogy havonta váltva udvarolni kezdenek az osztály legcsúnyább lányának. A sort az a fiú kezdte, akibe a lány fülig szerelmes volt. Mire eltelt három hét, a leányzó teljesen kivirult, és amikor letelt a hónap, akkor a fiúk összevesztek egymással a gyönyörűvé vált lány kegyeiért (ezt az egyik érintett fiú mesélte).

No és akkor Kicsi: nevéhez méltón kis termetű volt, oldalbordái igencsak kilátszottak. Már majdnem hároméves volt, de úgy nézett ki, mint egy kamasz. Arca, tekintete egyaránt szürke, jellegtelen volt. A kutyasuliban naponta többször is megsimogattam — mindig kezet mostam utána —, és azt hiszem, ezzel az őszinte szeretettel édesgettem magamhoz a kis vadócot. A napi élelmet ekkor már tőlem kapta. Pár hónappal később már minden teketória nélkül hanyatt vágta magát, a fejével oldalvást megtámasztotta a testét, és várta — mi több, kikövetelte —, hogy simogassam a hasát — ez a kutyának a legvédtelenebb póza, így ez a testhelyzet sok mindent kifejez. A szeretet mellett jutott neki törődésből és fajtájának oly szükséges mozgásszabadságból is, miáltal kialakult benne egyfajta biztonságérzet és a gazdatudat — amit előző gazdájával nem sikerült megteremteniük. Bármerre fordulok meg vele a városban, mindenhol — a számomra teljesen ismeretlen emberek is — dicsérik arca báját, szeme varázsát, formás alakját.

Kicsi: Ha simogatsz, elolvadok, de jó lenne, ha még többet beszélnél hozzám.