57. Örök vadászmezők

Kedves Laci!

Ne haragudj, hogy legújabb könyvedben nem vállaltam a riportalany szerepét.

Mikor az ember egy kutyát befogad az otthonába, akkor az életébe is befogadja. Nevet ad neki, és ő onnan kezdve személyiséggé válik, családtaggá, akiért felelősséggel tartozik, akivel együtt él éveken keresztül. Nem "egy" kutya, hanem "a" kutya lesz belőle. Vele ébred, vele alszik, idejének beosztásakor számolnia kell vele, szalad haza hozzá, hogy szükségét elvégezhesse, gondoskodik a kedvenc ételéről, egészségéről, a számára "kerek" világról. Szereti őt és élvezi a szeretetét. Együtt mennek sétálni hóban, esőben, kánikulában, hajnalban és késő este, sajátos módon beszélgetnek, közös nyelvet alakítanak ki, értik egymást. Végigéli kajla kölyökkorát, legszebb éveit, majd az öregség megjelenésével annak minden fájdalmát és kellemetlenségét. A végső stádiumban megadja neki azt a szerencsét, hogy a lassú agonizálástól megmentsék. Ez egy rettenetes döntés. Mindezek után nem tudtam elképzelni, hogy csirketáp legyen belőle és addig is kicsavart tagokkal dobálják mindenféle egyéb hulladékkal együtt. Elvesztése egy kutyának - de bármilyen más kedvenc állatnak is - épp elég fájdalmas és személyes, amit nem akarok és nem tudok megosztani senkivel. Szerencsére lehetőségem volt arra, hogy eltemethessük őt, ha ez nem lett volna, akkor is megtalálom a módját annak, hogy 14 és fél közös év után Lucának a végső tisztességet megadhassam.

Szia: Ági