: ÓRIÁSI JELENTŐSÉGŰ TALÁLMÁNY — verkli (1969.)

Meleg szívvel gondolok vissza gyermekkoromra, a lakótelepen hét végéken felbukkanó utcazenészre, a verklisre. Személyes kapcsolatba nem kerültem vele , viszont az ablakokból az utcára ledobott, összehajtott papírba csomagolt aprópénzt szívesen összeszedtem, és „házhoz” szállítottam. Nem csak a verkli egyedi hangja nyűgözött le, hanem a guruló zeneszekrény szépsége is. A hetvenes évekre kikopott ez a műfaj a környékünkről.

Legutoljára a közrádió József Attila életéről szóló négyrészes sorozat felvezetőjeként hallhattam az „én” verklim hangját. Azóta gyakran eszembe jutott a múltbeli varázslat. Megembereltem magam, és utánaeredtem a világhálón.

Budapest egyik múzeumában rátaláltam egy „porosodó” verklire, mely működésképtelen állapotban tárolódik. Végül egy Dunántúlra vonatkozó füles után látókörömbe került Keszthely.

A „csodák” falusi palotáját a svájci Surber házaspár tulajdonolja és üzemelteti. Az automata és kézi hajtású zenegépek története sok száz évvel ezelőtt kezdődött. Több nemzet, ország vallja magáénak a kintorna feltalálását. Fejlődését a felvilágosodás korától a második világháborúig kíséri, és hűen tükrözi a társadalom, a technika és a művészetek fejlődését.

Észak-Olaszországban, a Németalföldön, Szászországban kiterjedt ipara volt a zenélő automatáknak. Egyes cégek csak a dobozok, sípok készítésével, míg mások a zeneművek kottázásával, szöges hengerekre, papírcsíkokra, bádogkorongokra történő átírásával foglalkoztak. A 18. század végétől ezekből az országrészekből kezdtek elterjedni egész Európában. A szerkezetekkel együtt a gyártóhelyek vállalkozó kedvű polgárai is a gépekkel tartottak, működtetve, kezelve őket. Nem véletlen, hogy egyes országokban Orgona Italineri-nek, Orgona Barbierinek hívták a kintornát. A gépezetek - és velük a kintornások - az óceánon is átkeltek, észak- és Dél-Amerikában mai napig szeretettel őrzik emléküket. A legegyszerűbb, néhány sípos – családi otthonokban működtetett - madárorgonáktól a templomi zenészt helyettesítő automatákon keresztül a szekér nagyságú, dobokat, cintányérokat, húrokat megszólaltató zenegépig számtalan fajtáját ismerjük.

A kintorna a hangrögzítésre alkalmas fonográf elterjedéséig - sőt, sokáig még azt követően is - fontos szerepet játszott a köznapi emberek zenekultúrájában. Egy-egy új zenés színdarab, operett, opera népszerű betétdala, vagy egy új induló szinte már bemutatása másnapján megjelent az utcai zenészek repertoárjában. Ugyancsak eme gépezetek előadásában ismerhették meg a városlakók az újonnan keletkezett könnyebb műfajú slágereket, dalokat is. Bár a zenekritikusok, zenetörténészek a magas művészetnek számító komolyzene kintornán történő megszólaltatását lebecsülték, számtalan művészt ihletett meg e hangszer. Neves zeneszerzők - Beethoven, Sztravinszkij, Ravel - alkottak zeneművet automatákra, írók, festők örökítették meg a kintornást. Legnagyobb sikerük az automata zenegépek gyártóinak akkor volt, amikor a hegedű vitathatatlanul legelső gyártóhelye, az olaszországi Cremona városa egy több, mint 100 sípos zene automatát rendelt.

A 20. század első harmadában a pest-budai utcakép általánosan ismert és kedvelt része volt a kintornás. A zenegép hangos sípja vagy zongorát utánzó dallama gyakran megszólalt a bérházak udvarain, a vendéglők kerthelyiségeiben. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot, lakodalmat a Tabánban, Gellérthegyen vagy Óbudán kintorna nélkül. Csak Budapesten - Újpest, Kispest és az egyéb városrészek külön városnak számítottak - a húszas harmincas években még évi kétszáz-kétszázötven kintornás engedélyt adtak

ki. Még a II. világháború után is működött közülük jó néhány.

A kintornás élete sok művészt ihletett meg. Az 1870-es években Tóth Ede írt színművet a "Kintornás családja" címmel, Kosztolányi, Karinthy és még jó néhány író, publicista örökítette meg a város alakjai között a zenegépek tulajdonosait. Hazánkban ennek ellenére az elmúlt évtizedekben a kintorna, a verkli, sípláda elfelejtődött. A magyar nyelven az ilyen zenegépek három néven ismertek: a "kintorna" olasz eredetű szó, egykor a tekerőlantot hívták így, s mivel a zenegép is hasonló kurblival működik, a név ráragadt. A "verkli" szó német (igazából osztrák) eredetű, a „Werkl” szóból származik, a Monarchiában nevezték így az utcai zenegépeket. A "sípláda" szó önmagáért beszél, a síppal működő zenegépek elnevezése.

Két fajta verkli volt használatban: a zongorahúrokkal működő klasszikus verkli (ez elsősorban Magyarországon, Ausztriában és meglepő, de Dél-Amerikában kedvelték), a sípláda egész Nyugat-Európában használatos volt. A német nyelvben a sípládának Drehorgel, míg a hagyományos zongoraverklinek Walzenklavier a neve. Ez utóbbi hengerzongorát jelent, akárcsak az angolban a „barrel piano” megnevezés. A „barrel organ” ennek megfelelően hengerorgonának fordítható.

A verklis neve angolul „organ grinder” - azaz orgonaőrlő - tekerő. A grinder szó másik jelentése: nehéz, lélekölő, egyhangú munka. Hogy a kintornázásról

ragadt-e rá ez a szó az ilyen tevékenységre, vagy fordítva: nem tudni. Olaszul Orgenetto di Barberia, franciául Orgue de Barbarie a neve a verklinek. Itt a barbár - azaz tanulatlan, faragtalan - a szó eredete. Az amerikaiak "monkey organ"-nak azaz "majom orgoná"-nak nevezik a sípládát, de ismert a "hurdy-gurdy" név is. Ez valószínűleg a "grinder"-ből hangutánzással

keletkezett szóösszetétel, ahogy kimondod, szinte az ember maga előtt látja a kintornatekerés mozdulatát. A majomhoz úgy kapcsolódik a hangszer, hogy korábban a verkliseknek mindig társuk volt egy élő kis majom.

Automatikus megszólalásra olyan hangszerek alkalmasak, amelyek több, egymás mellé helyezett, és egymáshoz hangolt hangzószerből állnak. Ezért van az, hogy a zongorához, orgonához hasonló elven működő hangkeltő eszközöket találunk a zenélő automatákban és a kintornákban. Működésük alapelve: valamilyen adathordozó szerkezetre (henger, szalag, korong) rögzített vezérlők (csapok, lyukak) működtetik megfelelő sorrendben a hangkeltő eszközöket. A vezérlőrendszerek működhettek hengerekkel, papír- és fémszalagokkal, lemezekkel.

A Surber Zeneautomata és Fonográf Múzeumában a „padlástól a pincéig” számtalan helyiséget végigjárhattunk. A zenegépek eredeti szépségükben tárultak elénk, melyekkel harmonikus egységet alkotott a környezet. Kalauzunk és egyben a lemezlovasunk közvetlen segítőkészsége mély elkötelezettségről vallott. Türelmesen magyarázott és egy-egy gépezeten több lemezt is lejátszott kérés nélkül.

Hangfelvétel készítés közben bevillant egy felismerés: a száz vagy akár kétszáz évnél is idősebb eleink ezekre a zenegépekre tették fel a kor népszerű zeneműveit tartalmazó korongokat vagy papírtekercseket. Uralkodók, főúri családok vagy jómódú polgárok szobáit ékesíthették a míves zenegépek és talán táncra is perdülhettek hallatán. A lyukas zsebű emberek pedig az utcán remélhették a verklis mielőbbi feltűnését.

Surber Zeneautomata és Fonográf Múzeuma — ez itt a reklám helye!

A múzeumban megtekinthetők és meghallgathatók régi mechanikus zenegépek, zenélő dobozok, gépzongorák, zenélő órák és kintornák. Látogassa meg múzeumunkat és fedezze fel a mechanikus zenegépek világát azokból az időkből, amikor még nem volt rádió és lemezjátszó, egészen a múlt század ötvenes évekig. Élvezze autentikus környezetben a zenélő dobozok, gépzongorák, zenélő órák és kintornák hangzását. Hangulatos szabadtéri részen hallgathatja meg egy ötvenes évekbeli nagy táncorchestrion és egy holland utcai orgona zenéjét.

Hogy a hangszereket teljes mértékben élvezhesse, a látogatás csak a változatosan megtervezett vezetéssel együtt lehetséges. Vezetéseket különböző napszakokban és különböző nyelveken kínálunk.

További információ:
Surber Zeneautomata és Fonográf Múzeuma
Cím: Keszthely, Jókai u. 5.
Telefon: 30/602 68 68
E-mail:

info@musikautomaten-ungarn.eu
Honlap:

www.musikautomaten-ungarn.eu